Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.01.23

FÜTYÜLŐTŐL A KECSKÉIG

Fütyülőtől a kecskéig – semmi sem változik

Az évek, évtizedek jönnek – mennek, de a gyerekek ugyanúgy csodálkoznak a világra, és próbálják megfejteni, megmagyarázni a körülöttük lévő dolgokat, mint bármelyik előttük járó nemzedék. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy eszembe jutott három kis történet, ami a környezetemben – és velem is - megesett, s mint „gyerekszáj”-at emlegeti a fáma.  Megosztom az olvasóval ezeket, időrendben, így három különböző korosztály történetét mesélem el. Menjünk az idősebbtől a legfiatalabb felé, ezért kezdem magammal.

Amikor még nagyon kicsi gyermek voltam, lehettem úgy három-négy éves, mint a többiek, én is mindig kérdezősködtem, s ha lehetett elválaszthatatlan társát alkottam az Apámnak. Láttam, hogy Ő is meglátogatja a mosdót, mint én is, és Anyám is, valószínűleg sejtettem is, hogy miért jár oda úgy, mint én, de azért minden alkalommal megkérdeztem, hova mész? Ilyenkor azt válaszolta, hogy megyek fütyülni. Ezzel én meg is elégedtem, és folytattam a bármilyen dolgomat. Unokatestvérem, aki csak fél évvel volt idősebb nálam, sokszor volt nálunk, általában jól eljátszottunk, bár voltak időszakok, amikor valamiért, mint idősebb, és mint fiú, erejét fitogtatta, vagyis nemes egyszerűséggel rugdosta például a lábam az asztal alatt, miközben ettünk. Azonban ez mind nem volt elég, hogy fölényét még jobban érzékeltesse, dicsekedni kezdett:

  • Az én apukám sokkal magasabb, mint a Tied.
  • Nem baj, de az én Apukámnak van egy csomó szerszáma, és nagykalapácsa is – feleltem én.
  • De az én Apukámnak meg van egy nagy teherautója, és azzal dolgozik! – döfött vissza.

Gondolkodtam, hogy vajon mi lehet az én apukámnak nagyobb, és jobb még egy teherautónál is, és egyszer csak, mint a villámcsapás, eszembe jutott:

  • De az én apukámnak van egy fütyülője, és mindennap elmegy a wc-re, a szájába veszi, és azzal fütyül! – vigyorogtam! és tényleg győztem!  Erre már nem lehetett mit mondani.

Aztán felnőttem, és már nem a saját régi emlegetett mondásaimon vidultunk baráti körben, vagy a családban, hanem mások történetein. Barátaink kisfia, úgy hat éves lehetett, amikor már biztonsággal tudott úszni. A nagycsalád az egyik nyáron elhatározta, hogy kenu túrára mennek, a Tisza csendesebb szakaszára. Naponta eveztek, esténként sátrat vertek, tüzet raktak, szalonnát sütögettek, énekelgettek, a gyerekek és a felnőttek szórakozása is kielégült. A Túra Tokajtól indult, ahol a bérelt kenukba bepakolták a holmikat, majd mindenkinek fel kellett vennie a mentőmellényt. Az én hősöm, semmiképp nem akarta magára húzni, ragaszkodott ahhoz, hogy értse meg mindenki, Ő már nagyfiú, tud úszni, és egyáltalán nincs szüksége ilyen felesleges dolgokra. Szép szóval próbálták meggyőzni, miért is kell, hogy magára vegye, magyarázták neki, de ez sem használt. Már ott tartott a csapat, hogy csak miatta nem tudtak vízre szállni, ekkor már határozottabb nyomást kellett rá gyakorolni:

  • Ha nem veszed fel a mellényt, akkor Te itt maradsz a parton, mi pedig beszállunk a kenukba, az egész család, és elindulunk. Neked itt kell maradnod, mert nem fogadsz szót! - Ez azért hatott, mert nagy dúlva, fúlva mégiscsak belebújt az életmentő ruhadarabba, és közben hangosan morgott.
  • Jól van, na, megértettem, hiába tudok úszni, fel kell venni, mert ha mégis felborul a csónak, akkor el ne kapjon engem az örmény.

Így aztán, örmény-ellenessé téve magukat, vízre tudtak végre szállni. Ő azóta szintén felnőtt lett, de bár hányszor is találkozom vele, mindig eszembe jut, még jó, hogy védekezett az örmény ellen!

Az utolsó történetem egy kislánnyal esett meg, pár éve, Ő akkor úgy három éves forma volt, most is még csak kiskamasz, de elszólása az óta szálló ige lett a családban.

Úgy esett, hogy szép idő volt, kirándulni való, ezért a szülei elvitték a budakeszi Vadasparkba, legyen jó levegőn a gyerek, és tanuljon egy-két dolgot a környezetéről is. Sétáltak, bámulták az állatokat, és hogy biztos legyenek abban, hogy a kislány megismeri-e azt, amit lát, kérdezgették:

  • Mond Viktória, mi az az állat? hogy hívják?
  • Hát kecske! – vágta rá azonnal.
  • Nem, az nem kecske, az őzike! A kecske a másik kerítésnél álldogál.

Tovább sétáltak, és ismét jött a kérdés:

  • Na, ez az álla micsoda? Felismered?
  • Kecske! vágta megint rá.
  • Nem, ez nem kecske, ez is őzike, nézd meg jobban, legközelebb majd biztos felismered!

Már a kerítés túloldalán jártak, amikor újra megkérdezték.

  • Figyelj csak! Ennek az állatnak mi a neve?
  • Őzike, mondta a kislány kissé bátortalanul, majd kihúzta magát, és biztonsággal mondta: vagy kecske!

Nos, azóta ha valaki valamit nem tud biztosan, akkor azóta is ez a mondat járja nálunk a családba…. szerinted ez az…és itt jön a behelyettesítendő bármi. A válasz erre: hát persze hogy az, vagy kecske!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.