Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.01.23

A TÜNDÉR ÉS A VÁNDORLEGÉNY HISTÓRIÁJA

...vagyok, hogy legyek,

és leszek,

hogy azt mondják

voltam!

 

 

A Tündér és a Vándorlegény első három napjának históriája

avagy,  mi végre is vagyunk mi itt?

 

Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperencián, az Üveghegyen, túl mindenen, volt egyszer egy Tündér. Hosszú hajú, gyöngyös járású, rózsaszínezüst szárnyú, igazi. Ott túl mindenen, egy hatalmas erdő közepén élt, a háza ott volt, ahol a rét kezdődött. Illatos virágok nyíltak, szorgos méhecskék döngicséltek a szirmaik között. Amikor a nap első sugara megsimogatta a tündér házának ablakát, akkor már a madarak is csiviteltek az erdőben, s vitték a hírt ágról ágra, mi történt az éjszaka, s mi várható aznap a lombos fák alatt. A tündérke arcára is rásütött a napsugár, s akkor kinyitotta égkék szemét, nagyot nyújtózott, s hallgatta a híreket. Vajon, van-e olyan dolog, amiben tudna segíteni? Voltak napok, amikor nyugalom volt,  a szellő is csak osont a fák között, s nem volt dolga a tündérnek. De voltak olyan napok is, amikor csupa sóhaj volt a fák üzenete. A tündér minden erdőlakóval barátságban volt, szerették. Szerették, mert mindig mosolygott, mert mindig tudott jó szót mondani a szembejövőnek, szerették, mert állhatatos volt, titoktartó, mert bárki fordult hozzá, mindig segített a maga módján. Ő egy olyan tündér volt, aki még varázsolni is tudott, na, csak kicsi varázslatokat, de mégis, ha szükség volt rá, elővette pálcáját, és viriavarázslat, piriaparádé, zsupsz, teljesítette a kívánságokat. Egyszer, amikor felébredt, azt hallotta, hogy ember jár az erdőben, ami igen ritka volt, hisz annyira a világvégén volt az otthonuk, hogy oda bizony, csak ritkán vetődött vándor. Kíváncsi is volt, vajon hogy kerülhetett oda, és ki ő? Gyorsan felvette topánját, s huss, kiszállt a lombok fölé, kereste a vándort. Meg is látta, amint egy fa alatt még édes álmát alussza, s ez így lehetett, hisz mosolygott álmában. Ennek örült a tündér, hisz miért ne örülhetett volna egy boldog ember látványának. Leszállt, leült mellé, és nézegette. Fiatal férfi volt, tarisznyája a feje alatt kispárnaként, lábát felhúzva édesdeden aludt. Haja betakarta homlokát, fürtjei keretezték arcélét. Egyszer csak, a madarak összevissza csivitelésére felébredt. Megdörzsölte szemét, és rácsodálkozott a világra... de szép! S ahogy elfordította a fejét, meglátta a tündért. A szíve nagyot dobbant, ő még ilyen csodaszépet nem látott....nem is akart hinni a szemének. A hangja is elakadt, alig bírt megszólalni: Jó reggelt, Te szépséges Tünemény! Mióta ülsz itt a lombok alatt? Ó, még csak egy kis időt töltöttem el melletted, válaszolta a Tündér... olyan szépen aludtál, nem akartam az álmodat megzavarni. Mit álmodtál? mert közben mosolyogtál!


Nagyon szép álmom volt, válaszolta a vándor. Az álmomban, hetedhétországban jártam, ahol egy csodálatos palotánál végződött az út. A palota gyémántokkal, és arannyal volt díszítve. A kaput oroszlánok vigyázták, de ezek olyan csoda oroszlánok voltak, akinek a lelke gonosz volt, azt ők már messziről meglátták, s nem engedték be. De akinek a lelke igaz volt, azokat beengedték, leültek a kapu két sarkában, s farkukat csóválva nézték, mint a házimacska, ahogy bemennek a várba. Engem beengedtek, s amit ott láttam, attól még a lélegzetem is elállt....


Nagyon érdekes volt az álmod Vándor legény, mondta a tündérke. És képzeld el, azért is érdekes, mert ez a hely létezik, a palota is, az oroszlánok is, és a temérdek gazdagság is a falak között. Ezen a válaszon felettébb elcsodálkozott a Vándor legény, hogy valami olyasmit álmodott, ami tényleg létezik is. A tündérke fürkészőn nézett rá, s fel is tette azt a motoszkáló kérdést, ami már reggel óta érdekelte: Mit keresel itt Vándor legény, túl az Óperencián, túl mindenen? Ide csak nagyon ritkán téved ember. Én már nagyon régen elindultam az úton, felelte a legény. Hosszú-hosszú ideje járom a világot, s egyetlen kérdésre szeretnék csak választ kapni, vajon miért is vagyok én ezen a világon? Oly sokat láttam az utam során, annyi emberrel, és csodával találkoztam, de valahogy a kérdésre a tökéletes választ sosem kaptam meg. Vándorlásom során sokat tanultam, sokat nélkülöztem, és sokat álmodoztam. Találkoztam nagyon vén asszonyokkal, és férfiakkal, akik nekem adták bölcsességüket, tapasztalatukat, s én nagyon hálás vagyok érte mindegyikőjüknek. Találkoztam kicsi gyerekekkel, akiktől újra megtanultam az őszinteség örömét, a csodálkozás, és érdeklődés képességét, mert már-már elfelejtettem, milyen is teljesen tisztának lenni. Találkoztam csodalényekkel, akik megpróbáltak az utamba állni, s mind-mind küzdelemre szólított fel, s én megküzdöttem velük. Az első ilyen torzszülött az Irigy Banya volt, aki elvarázsolt a maga főzte teájával, s napokig másra sem tudtam gondolni tőle, hogy ejnye milyen jó mindenki másnak a világban, ejnye, nekem miért nem? Azonnal akarom azt, ami nekik van, és nekik miért van, és nekem miért nincs? és ha nekem nincs, akkor nem szeretem őket, akiknek van! és tudom, hogy nekem a felére se lenne szükségem, de nem az számít, mire van szükségem, csak az, legyen meg nekem is minden, ami az övék! Utáltam őket magam körül, és állandóan azon gondolkodtam, hogy tudnám én is megszerezni Azt. Mikor már napok óta mással nem foglalkoztam, csak ezzel, akkor, ahogy ültem a Banya udvarában, arra jött egy kisfiú, ugrándozva a poros úton, lába nyomában kis homokfelhők kerekedtek, s a fiú egyre csak dúdolt, és nevetett, és mikor közel ért, akkor láttam, hogy egy pillangót kerget. Ejnye! De jó kedved van! Mondtam neki. Ó persze, hisz nézd, süt a nap, a pillangó ide-oda cikázik a fényben, a homok meleg a talpam alatt, s annyi, de annyi szépség vesz körül, a virágok a réten, a felhők az égen. S nem irigyled a pillangót, hogy repülni tud? Nem fárad a lábad a szaladgálásban? Á dehogy! Felelte a fiú. Miért irigyelném? Nekem lábam van, két erős, egészséges lábam, tudok én utána futni.  Kisfiúnak születtem, miért vágyakoznék lepkeszárnyakra? ha becsukom a szemem, én így is tudok repülni, miért irigyelném tőle a Vant? S ekkor, elgondolkodtam. Valóban, hisz csak rajta múlik, repül-e, vagy szaladgál, s elszégyelltem magam. Már nem voltam irigy a többire, a mások Vanjára, hisz nekem is van valamim, ami csak az enyém, s ezzel kell gazdálkodni, élni. Mire idejutottam gondolatban, el is határoztam, hogy soha többet nem iszom a Banya teájából, bármennyire leszek is szomjas, sőt, kifigyeltem mikor megy el füveket szedni az erdőbe, s akkor bepakoltam a tarisznyámat, s továbbálltam. Hagytam az asztalán egy üzenetet: Ne hidd Banya, hogy nem köszönöm meg azt, amit tettél velem, mert ha nem ittam volna meg amit főztél, sose jöttem volna arra rá, hogy elfogadjam a saját jómat.  A tündérke csak mosolyogva hallgatta a legényt, s egyszercsak így szólt: Vándor! én megmutatom az utat, hogy merre menj tovább, ha szolgálsz nálam három napot. Nem kell nagy dolgokat elvégezned, de a szolgálat abból is áll, hogy minden nap válaszolnod kell egy kérdésemre is. Ha a válaszod nem jó lesz, akkor viszont egyre távolabb fogsz kerülni a házamtól, s újra neki kell majd vágnod a rengeteg erdőnek. Gondold meg, hogy vállalod-e így tovább az utadat?
És ha vállalom, akkor azt az utat fogod megmutatni nekem, ami odavisz, ahol megtudom, hogy miért születtem erre a világra? kérdezte a legény.
Igen, így lesz, válaszolt a tündérke.

Nos, ha így lesz, akkor egy életem, egy halálom, beállok a szolgálatba hozzád! Bízom magamban már annyira, hogy jó válaszokat fogok adni a kérdéseidre, s ha mégsem, akkor tényleg megérdemlem, hogy újra járjam az utam valamelyik szakaszát, mert akkor nem figyeltem eléggé, s mégsem tanultam meg mindent, amit számomra nyújtottak azok, akikkel találkoztam. De akkor én is kérek tőled valamit! Adjunk rá kezet, erre a megállapodásra, mintha ember lennél te is. Nálunk, az embereknél, tudod, ez így szokás.


A tündérke jót kacarászott ezen, s odanyújtotta hófehér kezét a vándornak, aki amikor megfogta azt, olyan csodálatos melegséget érzett a lelkében, mint addig még soha.


S most, hogy így megállapodtak, felálltak a fa alól, s elindultak andalogva a tündér házához.....
 

Mivel a szolgálat csak holnap fog kezdődni, így a mai napot azzal töltheted, amivel akarod Vándor! Mondta a Tündérke. Ha akarsz, megismerkedhetsz az erdő lakóival, ha akarsz, elsétálhatsz a tópartra, és megfürödhetsz benne, de ha ahhoz van kedved, itt is maradhatsz a házban, és olvasgathatsz, sok olyan könyvem van, amit még ember nem vett a kezébe, de neked megengedem, hogy átlapozd.

A vándor úgy döntött, hogy keres a polcon egy könyvet, és kiviszi azt a tópartra, majd ott olvasgatni fog. Megnézte, hogy melyiket is válassza? Voltak ott olyan könyvek, amelyekben az erdő-mező virágai voltak, voltak olyanok, amik arról szóltak, hogy kell a beteg állatokat meggyógyítani. Voltak tündér-gyerekeknek íródott mesekönyvek is. Ezek nagyon érdekesek voltak, mert amikor kinyitották a könyvet, akkor a betűk felálltak a lapon, és táncba kezdtek, majd a könyv hangosan elmesélte a történetet, ami benne volt, de nem ám egyszerűen, hanem úgy, mintha egy miniatűr kis színház lenne, a meselakok megelevenedtek, és eljátszották a történetet. Ez nagyon tetszett a Vándorlegénynek, úgyhogy el is ment az idő jócskán azzal, amíg a mesekönyveket szép sorban levette a polcról, és mosolyogva, jókedvűen végiglapozta.

Lassan a nap is továbbsétált már az égen, s a horizont felé vándorolt, mire a Vándorlegény megtalálta azt a könyvet, amit úgy gondolt, hogy elvisz magával a tópartra. A könyv nagyon vastag volt, gyönyörű szattyánbőr kötésű, arannyal vésett betűkkel csak ennyi volt rá írva: Boldog élet

Na, ez kell nekem, ez a nekem való olvasmány, gyorsan betette a tarisznyájába, és szólt a Tündérkének:

Megtaláltam azt, amire most kíváncsi vagyok, ezzel elmegyek a tópartra, amíg még világos van, s ott olvasgatom.

A Tündérke mosolyogva mondta: menj csak, hisz minden a javadat fogja szolgálni, amiket a könyvekben találsz, de ne gyere nagyon későn vissza, mert tudod, készülni kell a holnapra, akkor kezdődik a szolgálat! S hogy meg ne éhezz, amíg ott leszel, vigyél magaddal egy kis szerencse süteményt! Ebbe a palackba pedig hűs forrásvizet tettem, hátha megszomjúhoznál.

A vándorlegény mindezt szépen megköszönte, s betette a tarisznyába, a könyv mellé, s elindult a tó partjára. Egy keskeny ösvény vezetett odáig, a két oldalán fenyők nőttek, beárnyékolva az utat. Egyszer csak kitárult a táj, s egy kobaltkék nyugodt vizű tóhoz ért. A parton csipkebokrok guggoltak, vérvörös bogyóikat kellegették. A tó nem volt nagy, s ahogy jobban megnézte a Vándorlegény, egy szív alakot formázott. Ezen kicsit el is csodálkozott, még ilyet soha nem látott. Látott már kerek tavat, meg hosszúkást, meg amolyan szögleteset is, bár azt az emberek ásták ki, és halakat tenyésztettek benne. Szív alakút még soha nem látott. Elsétált a parton odáig, amíg annak a földnyelvnek a legszélére nem tudott ülni, ami a szív közepéhez a legközelebbi volt. Kivette a tarisznyájából a könyvet, aztán a süteményt is, és mielőtt felütötte volna a könyv lapjait, gondolta, megkóstolja az elemózsiát. Az egyik süteményt kettétörte, s nézd csak, egy írást talált benne: „Jó helyet választottál az olvasáshoz, megdicsérlek! Tündérke” ennyi volt a papírra írva. A Vándor elmosolyodott a dicséreten, majd jóízűen megette a süteményt. Itt volt az ideje, hogy kinyissa a könyvet. Előbb végigsimította kezét a puha fedélen, majd szép lassan, kinyitotta…..Az első sor így szólt: „ Te, aki kinyitottad ezt a könyvet, figyelmesen olvasd el a sorait, nem biztos, hogy megkapod minden kérdésedre a választ, de az biztos, hogy mi azért írtuk számodra, hogy útmutatást nyújtsunk neked az élethez. Az élet, maga a csoda, már azzal, ahogy megteremtődött, a világ, s a benne lévők. Vigyázz erre a csodára! Azért kapták mindenek a létet, hogy örömet okozzanak, s hogy élvezzék a maguk létét. Használják ki az időt, amíg vannak, s legjobb tudásuk szerint áldozzanak maguknak, magukkal a többiek örömére. Legyen az kő, növény, állat, misztikus lény, vagy ember.  Legyen bár szél, eső, fény, vagy sötétség, bármi, aminek teremtődött….”

A vándorlegény olvasta, olvasta a könyvet….s nem is vette észre, hogy már szinte besötétedett, mert csak egy dolog volt a fontos, hogy a könyv végére érjen….

 

 

 

Tulajdonképpen azért nem vette észre, hogy már sötét van, mert a szürkület beálltakor előjöttek a bokrokból a szentjánosbogarak, s először csak egymást követve repkedtek, majd, mint egy apró felhő összeálltak, s keringtek a Vándor feje felett. Úgy világították meg a könyv lapjait, hogy Ő nem is vette észre, hogy már korom sötét van. De hát miért is feledkezett bele ennyire a könyvbe? Mert annak fejezeteit olvasva, gondolatban visszatért néha a múltba, s életének egy-egy emlékét idézte fel a könyv néhány sora…”Hinni kell, mert anélkül nem találod meg a boldogságodat. Hinni kell, hogy szereted magad, s törekedni kell arra, hogy gyarapítsd tudásodat a tapasztalatok által. Hinni kell, hogy ha valami rossz történik veled, akkor az nem büntetés, hanem tapasztalás. A világ kétpólusú, s az egyensúlyt megteremteni nehéz, de nem lehetetlen feladat. Tehát, ha elhiszed, hogy az a dolog, ami épp történt veled, s épp akkor úgy érezted, hogy rossz, az azért van, mert ennek átélésével fogod tudni értékelni azt, amikor jót kapsz – legalábbis úgy érzed, hogy kapsz. A dolgok eredendőek, s nem kapjuk őket, mégis az emberek úgy gondolják, hogy van valahol Ő, aki ha kell büntet, és aki ha úgy gondolja, megbocsát, és ad. Pedig, amikor a létet kapták, akkor megkapták vele az útravalót is. S Ő, sose büntet. Az alkotást nem rombolja szét az alkotó, hanem becézi, örül neki, és büszke rá!  Hinni kell, hogy mindent, ami van, az alkotó örömében tett, s mindenek, mik alkotások egymáshoz kapcsolódnak. Minél erősebb a hited az Ő örömében, annál erősebb lesz a hited magadban, s ezzel az erővel egyre magasabbra emeled a tekinteted, hogy egyszer csak felemelt fővel lásd a világot, annak minden szegletét. Lásd a fentet, s a lentet, s akkor majd megérzed, és megérted, hogy minden úgy van lenn, mint ahogyan fenn, az van kinn, ami benn s ekkor a hit Te magad lettél, ekkor érted meg, miért alkotott meg Ő.  Nem kell keresni, hiábavalóság időt tölteni azzal, hogy bárhol a világban megtaláld azt, akit úgy hívsz, a másik felem, mert minden egy egész. Ha csak félnek érzed magad, akkor még nem vagy kész arra, hogy elfogadd, értékeld, más szeretetét, rajongását, életét. Ha csak félnek érzed magad, akkor vajon melyik feled van meg? Az, amelyik még keresgél, vagy az, ami már megtalált dolgokat? Ha az, amelyik keresgél, és úgy gondolja, hogy az út során hozzászegődött másiktól kipótolhatja hiányosságait, akkor tulajdonképpen elvesz tőle, a maga örömére, a maga tökéletességére törekedve. S lám, itt lesz egy egész kipótolt valaki, aki aztán az egészségében egy kis idő után azt veszi észre, hogy az általa tökéletes már nem létezik, az már nem is az – de miért is lenne az, hisz elvette tőle a hiányzó részét, s lehet ez volt, ami addig hozzákötötte, amiért szerette. Így, érthető neked, olvasó, remélem, hogy amíg a magad teljességében nem hiszel, addig a világ teljességét sem fogod élvezni. Pedig, ahogy mondtam, az alkotótól Te is, mint mindenek az egészet kaptad. „

Ahogy a Vándorlegény elgondolkodott a könyv sorain, s életének egy-egy pillanata felvillant előtte, el is álmosodott, s úgy gondolta, hogy egy kicsit, csak egy kicsit ledől a parton, s aztán majd siet vissza a Tündérke házába, hisz holnap sok dolga lesz. Így is tett, ám egyszer csak elaludt, mélyen….lassan, egyenletesen szuszogott, szíve ütemesen vert, s a nagy csendben, ott a tóparton, mást nem is lehetett hallani…tam, tam, tam, csak a lüktetést.  S erre az ütemre a tó vize megemelkedett, lassan visszahúzódott, életre keltek a hullámok, apró fodrokként tartottak a part felé, egymás után. A tó élni kezdett, felébredt álmából, a víz hullámzott a szívverés ütemére, cseppjei összeölelkeztek, simogatva mosták a partot.

 

A vándorlegény hirtelen felriadt, nagyon megijedt. Jaj, elaludtam, pedig vissza kellett volna menni a Tündérke házához. Gyorsan bepakolt a tarisznyájába, és ütemes hosszú léptekkel visszaindult. Szegény Tündérke, talán azt gondolja, már nem is megyek vissza, talán azt gondolja, a szavam, a kézfogásom nem ér semmit. Remélem, hogy mégis bízik bennem, s nyitva hagyta az ajtót, hogy bemenjek hozzá. Ezen morfondírozott, s egyre sietősebbre vette az iramot. Bizony, fél annyi idő alatt visszaért a házhoz, mint amennyi időt töltött délután az úton. Halkan lenyomta a kilincset: De jó, nyílik az ajtó! Örült, s lábujjhegyen beosont a házba, halkan, mint egy kisegér motoszkált, míg elrendezte a ruháit, s álomra hajtotta a fejét.

Reggel, a szokásos madárcsivitelésekre ébredt az erdő apraja, nagyja. A tündérkét a nap első sugara már konyhájában találta. Halkan dudorászott, és kevergette a harangvirág kelyhébe öntött friss harmatcseppekből, virágszirmokból készített, aranysárga mézzel édesített italát. Jó kedve volt, mert bajt nem hallott az erdei postásoktól, s így aztán, dolga csak annyi volt, hogy ha majd a Vándorlegény felébred, feltegye neki az első kérdést, majd elmondja utána a feladatot, amit teljesítenie kell. Azon gondolkodott, mi is legyen az első kérdés, amire választ vár. Túl nehezet sem akart feltenni, de túl könnyűt sem. Hisz a legény, már évek óta vándorol, tehát sok tapasztalatot kellett, hogy gyűjtsön, és a könyvet is elvitte tegnap a tópartra, nyilván abból is sok mindent megtudott.

Óó, már tudom, mit fogok kérdezni….s mikor ezt kigondolta, és megfordult, hogy kisétáljon az ajtón a kertjébe, ott termett a Vándorlegény előtte.

Szép Jó reggelt Tündérke! Köszönöm az éjszakai szállást, ilyen jól már nagyon régen aludtam!

Ennek örülök, mosolygott a Tündérke rá. Hagytam számodra is reggeli italt, igyál belőle, kell majd a mai naphoz erő, bátorság, és gondolkodás. Ez az ital feltölt majd Téged. Aztán ha elkészültél, gyere ki hozzám, a kertbe, ott foglak várni a lugas alatt.

A legény gyorsan elkészült, s kicsit szorongó szívvel ment a megbeszélt helyre.

Nos, legény, ma felteszem neked az első kérdést, s ha jó választ adsz, akkor a napi feladatodat is elmondom. Arra felelj nekem, hogy vajon az-e az igaz barát, aki nap, mint nap megkeres, és életed minden apró részletére kíváncsi, s mindenről amit mondasz, gondolsz csak veled megegyező jó véleményt mond, vagy az, akivel lehet, hogy nem találkozol talán évekig, de amikor mégis, akkor olyan válaszokat is kapsz a kérdéseidre, ami akkor számodra bántó?

A vándorlegény összeráncolta homlokát, erősen gondolkodott…jó az nekem, ha érdeklődnek felőlem, és meghallgatnak….hát persze, hogy ez az igaz barát! Az is jó, ha elmondhatom búmat, bánatomat, örömömet, s velem mindig egyetért a másik. Hát csak ez lehet az igaz barát. Ugyan, mi jó van abban, ha ilyen kedves emberek vesznek körül engem, mások pedig hallgatnak, tán nem is keresnek. Ám az is igaz, ha van valakim, aki igazán engem ismer, annak nem kell szószátyárkodnom, megérti a hallgatásomat is, és ha sokáig hallgatok, de mégis megkeresem Őt, mert elbizonytalanodtam valamely döntésemnél, akkor rám figyel. Amikor beszélgetek vele olyan gondolatokat oszt meg velem, ami talán akkor nem tetszik, hisz nem nekem helyesel, de gondolkodásra késztet, s ezzel megtalálom az igaz utat, ezzel segítve, hogy ne térjek el a helyes irányból. Igen, ez a jó válasz, úgyhogy ki is mondom!

Tündérke, a válaszom az, hogy az az igaz barát, akivel tán ritkán találkozunk, ám bármikor megkereshetjük, akár évek múlva is, s nem Bólogató Jánosként bánik velünk, hanem nyitott szívvel hallgat meg, s osztja meg velünk mindkettőnk javára gondolatait.

Helyes a válaszod Vándorlegény. Így nem kell visszamenned az utadon, s az első feladatot is megkapod tőlem. Nem lesz ez nagydolog. Látod ezt a virágoskertet? Sajnos, a rózsáimat ellepték a tetvek. Mire beesteledik, szabadítsd meg őket ezektől, hogy újra pompázatosan virítsanak. De ezt úgy tedd meg, hogy találd ki, hogyan tudsz másnak örömet okozni a feladattal?

Gondolkodott a vándorlegény, s eszébe jutott, hogy egyszer, beállt pár napra egy idős kertészhez dolgozni. Mit is tanult tőle???  Már eszébe is jutott! Nagyon jó kedvű lett a gondolattól, s vidáman felelte: Így lesz, ahogy mondtad Tündérke! A Rózsáid ismét gyönyörűen fognak virulni!

S ezzel elindult a rétre. Ott a napsütésben egy hatalmas fűcsomónál megtalálta, amit keresett. Katicabogarak sütették magukat a szálakon. Óvatosan leemelte őket, egyenként betette egy dobozba, ami a tarisznyájában lapult eddig, majd mikor már legalább 100 katicát összeszedett, vidáman indult visszafelé. A virágoskertben aztán minden rózsatőre rátett kettőt-hármat belőlük, s jó étvágyat kívánt nekik. A katicák végigsétáltak a virágokon, s nagyon örültek. Igazi terülj-terülj asztalkát találtak ott, s jóízűen lakmározni kezdtek. Mire délután lett, addigra minden rózsát megszabadítottak a tetvektől.

A tündérke a lemenő nap utolsó sugaránál örömmel sétált a virágoskertben látva, milyen jó munkát végzett a Legény.

A mai nap igazán örömömre szolgált, mondta a Vándornak. Minden feladatodat jól teljesítetted. Pihenjünk most le, hisz közel a holnap, amikor új kihívások várnak Rád.

 

S valóban, visszamentek a házba, és lefeküdtek aludni. A Vándorlegénynek sokáig nem jött álom a szemére, mert arra gondolt, milyen jó, hogy teljesítette a feladatot. Több dolog miatt is jó, egyrészt, mert egyre közelebb kerül ahhoz, hogy meg tudja, merre is menjen tovább, hogy meg tudja a titkot, másrészt pedig azért, mert büszke volt arra, hogy amit eddig tanult, az beleépült a lelkébe, s amikor szükség volt rá, íme, használni tudta az ismerteket. Mire ezt végig gondolta, addigra el is álmosodott, és szépen elaludt. Korán felébredt, de mégsem tudott annyira korán felkelni, hogy a Tündérke már ne készítette volna el a reggeli italt, mint előző nap. Megköszönte, és várta a kérdést, és a feladatot.

A tündérke arra kérte, kísérje őt el a patakpartra, mert ellenőrizni szeretné, vajon minden rendben van-e ott is.

Elindultak hát, sétálva, andalogva mentek a gyalogúton. Amikor a csörgő patak partjára értek, akkor a Tündérke így szólt:

Nos, Vándorlegény, felteszem neked a következő kérdést. Emlékszel rá, ugye, ha nem tudod megválaszolni, akkor bizony vissza kell menned háromnapi járásnyira ezen a gyalogúton. Ha viszont tudod a választ, akkor elmondom a mai feladatot is. Még mindig úgy gondolod, hogy elég okos és tapasztalt vagy ahhoz, hogy megválaszold a feladványomat?

Nagyon várom a kérdésedet Tündérke! És én még mindig bízom magamban. Válaszolta a Vándorlegény.

 

Nos, akkor a mai kérdésem a következő:

Két ember szereti egymást, legyen az szülő, vagy gyermek, leány vagy fiú, fiatal vagy öreg, ez nem számít.  Ami számít, hogy vajon ki szeret jobban, aki küld, hogy jobb legyen; vagy aki néma és tűr?

Ej de furcsa kérdés ez, gondolta a legény, ezen bizony el kell gondolkodnom, hisz nagyon csavarosan tette fel a Tündérke.  Mert hát hogy lehet vajon a szülő és a gyermek szeretetét összehasonlítani a leány és a fiú szeretetével, és főleg hogy lehet az idős emberét a fiataléval? Vagy talán van olyan szeretet, ami mindenkire vonatkozik? Hogy is, hogy is? De talán nem is ez a kérdés lényege… nézzük külön-külön. Ha van egy szülő, akár apa, akár anya, s annyira szereti a gyermekét, hogy amikor már felnőtté válik, s valójában külön életet kellene élnie, akkor is odaláncolja, bár jó szándékkal, édesgetéssel, de mégiscsak kalitkába tartja a gyermekét, az bizony nem lehet jó dolog. S vajon a gyermek hogyan érzi magát? Lehet, már menne, világot látna, ó ha szárnya lenne, már el is repült volna, de nem bántja meg szülőjét, mert ő is szeret, s inkább marad, tűr. Ó hát akkor ki szeret jobban? Gondolkodott a vándorlegény, s eszébe jutott a komája története. Hogy is volt? A koma szülője a születése óta óvta, védte gyermekét, mindent megadott számára, úgy szerette, hogy jobban tán mint saját magát, s ahogy nőtt, nődögélt terelgette, irányította az önálló élet útja felé. Amikor már felnőtt lett a gyermek, akkor meg is mondta neki: Gyermekem! Megtanítottalak mindenre, amire szükséged lehet a világban, eredj, s élj boldogan tovább úgy, hogy magad építed a jövődet, a tudásod alapján. De a gyermek nem ment.  Ezt gondolta: Ó miért mennék? Hisz itt puha melegfészek otthonban vagyok. S így is tudom, építeni a jövőmet, reggel elmegyek, dolgozom, este hazajövök, s milyen jó, hogy még mindig gondoskodnak rólam, így másra sincs gondom, minthogy dolgozzam, és szórakozzak a magam örömére. Ó hogy szeretem ezért a szülőmet! S akkor, ahogy telik-múlik az idő, a szülő azt mondja: Szóltam neked, de nem fogadtál szót. Így most már határidőt adok; kapsz egy hónapot, hogy elhagyd a házam, de akkor el kell hagynod a házam!  Ezek a szavak úgy koppantak a gyermek lelkében, mint jégdarabok a fagyott földön. Hát nem szeret? Hát mivel bántottam meg? S mivel más választása nem volt, így elment a háztól. De alig-alig múlt el egy kis idő, új barátokra tett szert, új ismeretségekre, megtanult főzni, ellátni  magát, még örömét is lelte az addig ismeretlen házimunkában, s amikor megtalálta azt, akivel össze is akarta kötni az életét, akkor hálásan gondolt a szülőre, aki elküldte őt. Bizony, a komám milyen szeretettel beszélt akkor a szüleiről, amikor rájött, hogy annyira szerették őt, hogy még el is küldték… És most eszébe jutott az a szerelmes pár is, akikkel egy nagyvárosban találkozott. Szegényen, de egymás megbecsülésében éltek. De bizony a szegénység kikezdte a szeretetet, egyre többet morgolódtak, s meg-megbántották egymást. Egyszer aztán azt mondta szerelmes pár asszonya: tudod, inkább menj el, és próbálj meg egyedül boldogulni, mint hogy szenvedsz mellettem, mert látom, hogy szenvedsz, s nem vagy már boldog mellettem. És bizony a férfi elment, s nagyon megbántva érezte magát, mert őt elküldték. De ahogy telt-múlt az idő, jobb lett mindkettőjüknek, könnyebben éltek, s megtalálták külön-külön a helyüket. Akkor megbékélt a férfi is, s már nem haragudott az asszonyra azért, mert az elküldte.

Ahogy ezt végig gondolta a Vándorlegény, arra a döntésre jutott, hogy jobban szeret az, aki ha kell, elküldi a másikat, mint az, aki némán tűr.

S ezt is válaszolta a Tündérkének, aki mosolyogva elfogadta a választ, és azt mondta a Vándorlegénynek: Most elmondom neked, hogy mi lesz a feladatod mára:

Elkoptak az erdőben az útbaigazító táblák. Menj, és cseréld ki őket, hogy se az erdő lakói, se az idetévedő vándorok ne tévedjenek el.  

Adok neked könnyítésül egy térképet, amin a keresztutak látszódnak, hogy könnyebben megtaláld a táblákat.

 

 

A vándor elindult a térkép alapján, s mind a hat táblát megtalálta. Elgondolkodott, vajon hogyan is tudna olyan táblákat készíteni, hogy azok minél tovább maradjanak épek, s mit is tudna felhasználni azokhoz? Aztán úgy gondolta, hogy talán a víz az, ami táplálja a tavat, él, és formázható, örökös mozgásban van, és nem csak az utat fogja mutatni, hanem az erdő lakóinak is hasznára válik. Így aztán segítséget kért a vaddisznóktól, hogy ássanak keskeny árkokat a tópartjáról indulva, amelyek összekötik a táblákat, s az út mentén húzódnak. Amikor egy-egy tábla helyére értek az ásással, addigra a Vándor megmutatta, milyen alakzatot formáljon a kereszteződésben az árok, s az állatok úgy is tettek.  Így történt, hogy amikor a tó vizét bevezették a keskeny medrekben, akkor kirajzolódott a boldogság útjánál egy madárka, a kívánság útjánál egy kéz, az álom úton egy hold, a béke útjánál egy olajág, a szeretet útjánál egy szív, a hit útjánál egy kereszt, s a tudás útjánál egy könyv alakja, az ott csörgedező vízből. Az élet útjánál, ahogy visszatértek a kispatakok, napot formáltak. A nagy munkát az erdő állatai kíváncsian nézegették, s mikor már körbe-körbehömpölygött a víz, s mutatta az utat, örömujjongás töltötte be a vidéket. A vándor megköszönte segítőinek a munkát, s visszasétált a Tündérkéhez, aki boldogan várta már meleg vacsorával a kifáradt legényt. Az asztalon még gőzölgött a frissen sült kenyér, illata belengte az egész házat… A vándor hálás szívvel gondolt arra, miközben ropogtatta a kenyér héját, hogy milyen kedves is a Tündér, mennyit dolgozhatott, hogy e pompás vacsorával megvendégelje.

Az egész napos munka, s a finom étel után úgy elálmosodtak mindketten, hogy hamar nyugovóra tértek. Szép, csendes éjszaka volt. A hold bevilágította a környéket, sugarai bekukucskáltak még a bokrok alá is. Az éjjeli állatok előjöttek, szimatolva, csendben szaladtak az utakon, s bele-belekortyoltak a hűs vízbe, ami most már az utak irányát mutatta. Így telt el mindenki megelégedésére az éjszaka.

Reggel a madarak csivitelésére ébredt a Vándorlegény, s mintha már ő is megértette volna a híreket. Azt mindenképp megértette, hogy olyan nagyon trilláztak, és cifrázták a füttyüket, hogy csak jó dolgokat üzengethettek egymásnak. Megmosakodott, felöltözött, s kiment a konyhába. Ott csodálkozva vette észre, hogy csak egy levélke várja. A papíron ez állt: „Jó reggelt kedves Vándor! Elérkezett az utolsó nap, s ha erre a kérdésemre is jól válaszolsz, teljesíted a mai feladatodat, akkor elnyerted a jutalmadat, s holnap megmutatom, merre menj tovább. Reggelizz meg, s kövesd az utasításokat, amelyeket nem sokára megküldök neked. Tündérke” A legény úgy tett, ahogy írva volt. Amikor odáig jutott, hogy megigya az italát, amit ma is, mint minden nap odakészített a Tündér, kopogtak. Odament az ajtóhoz, hogy beengedje a várakozót, a küszöbnél egy hatalmas koronájú szarvas állt, aki így szólt: Hoztam egy levelet, amit a Tündér küldött számodra. Ideakasztotta a nyakamba ezt a tarisznyát, benne az írással, vedd le, s tégy belátásod szerint. Ennyi varázslatot adott, hogy elmondhassam ember nyelven az üzenetét, s most búcsúznom is kell Tőled. Járj sikerrel ma is! Amikor a legény levette a tarisznyát a szarvasról, az állat azon nyomban megfordult, s hatalmas ugrással az erdő sűrűjébe vetette magát. Vajon mit rejt a tarisznya? Belekukucskálok, mormogta a Vándor, lassan kinyitotta. Volt abban hamuba sült pogácsa, forrásvíz, egy távcső, és a levél: „Kedves Vándorlegény! Ez az utolsó szolgálatod itt. Köszönöm neked, hogy segítettél a rózsáimon, és az erdő állatain, akik most már bárhol járnak, az útjelzőt követve megtalálják a szeretet tavát, ahova mindennap ellátogatnak, ki-ki aszerint, hogyan éli mindennapjait. A farkasok, rókák, nyestek éjszaka, az őzek, fácánok nappal, keresik fel, a madarak már hajnalban odaszállnak. Ritkán találkozom emberrel itt, de Te voltál az első, aki minden tapasztalását már arra tudta fordítani, hogy megbirkózzon a nehézségekkel. Valóban, már csak egy út van előtted, hogy megtaláld a Párodat, s legyen majd, akinek tudásodat, értékeidet továbbadod. Sok szerencsét kívánok ehhez, most indulj el a kívánság útján, s ha az első kereszteződéshez érsz, nézz bele a távcsőbe, ha nem tudod eldönteni, merre tovább. Hiányozni fogsz! Tündérke. „

A legény újra olvasta, morzsolta a szavakat, s nem értette, vajon miért nem kapott kérdést? Vajon miért nem tudott igazán elköszönni a tündértől? Azért elindult az utasítás szerint a Kívánság útján, nagy léptekkel, de ahogy egyre jobban távolodott a háztól, lassult a lépte, mélyebbre hajtotta a fejét, s azon vette észre magát, hogy szomorú lett. Hiányzott neki is a Tündérke, a tekintete, a mosolya, csilingelő hangja. Vajon valóban tovább kell mennem? S ha tovább megyek, ott lesz az én boldogságom? A kanyargós úton, már látszik a kereszteződés. Elforduljak, vagy menjek tovább? Nem tudom eldönteni, talán a távcső segít. Elővette a tarisznyából, a szeméhez emelte, de mielőtt belenézett volna, észrevette, hogy a távcsövön egy üzenet van: „Nézz bele, s meglátod, hogy mi az, ami eddig is a szemed előtt volt, de nem vetted észre, s hiányzott az életedből”. Nosza, belenézett, és felkiáltott! Igen, erre vágytam, ezt szeretném, sarkon fordult, és sietve elindult az Álmok útján. Hogy mit látott? A tündér házát vette észre, bekukucskált még az ablakon is, látta, ahogy üldögél a napsütésben, egy könyvvel a kezében, s mosolyog. Ekkor jött rá, hogy ez az, ami hiányzik neki, a Párja, mert tudta, hogy bizony Ő az, akivel élni akar, aki miatt nyakába vette régen a világot, hogy tanuljon, és már ezt is tudta, hogy miért született a világra. Azért, hogy keresse az egészet, s ebben a keresésben fejlődjön, változzon, s hogy mivé is lett, mit tudott meg az út során ezt a Tündér mellett látta meg, s most már azt is tudja, mi szeretne lenni még. Párja neki, a legszebbnek, és apa, hogy továbbadhassa mindazt, amit már megélt és majd megtapasztal az idők során. Igen, már tudja a választ, mi végre is van a világban. A megismerésért, a megteremtésért, a szeretetért. S mire ideért gondolatban, már a Tündér ajtajában állt. Bekopogott, majd belépett a házba, magához ölelte tündér párját, s el nem engedte magától többet, míg világ a világ, s még három nap.