Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.01.23

ZOKNI

Ha elrendezem az életed,

akkor irányítom is a sorsodat.

Akkor én leszek az Isten?

Akkor sorba állok

az örökkévalóságért!

 

ÉN ZOKNOM, TE ZOKNOD, Ő ZOKNI

 

 

Bemutatom magam, mivel nincs olyan, aki bemutatna engem. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni, akkor azt mondanám, nézd, itt vagyok én, a Tökéletes. Persze, most hogy én vagyok az, aki magamról beszélek, talán azt fogod hinni, hogy túlzásokba esem, és a dicséret mögött csak üresség van, de hát nem tehetek róla, a tények azok tények, és miért legyek álszerény. Szóval tökéletes vagyok. 

Három évvel ezelőtt születtem, hordozom magamban őseim minden pozitív vonását, úgy kívül, mint belül. Testvéreim közül én vagyok a legkisebb termetű, ez jelen helyzetemben csak előnyömre válik. Génjeimben még őrzöm a méltóságot, a bölcsességet, és az intelligenciát. Ezek a tulajdonságaim az évszázadok során csak még kifinomultabbak lettek.

Aranyos vagyok, mert a külsőmet tekintve mindenkit mosolyra késztetek, halvány hamuszürke a bundám, viszont négy fehér zoknim is van, a lábaim végén, s valószínűleg ezért hívnak az alattvalóim Zokninak. Nem túl fantáziadús a névválasztásuk, de megbocsátom nekik. Igaz, amikor ideköltöztem, még nagyon gyermek voltam, de már akkor is volt önálló akaratom, így a saját nevemet magam akartam megválasztani, de hiába adtam ennek hangot, nem értették. Azóta is azon vagyok, hogy megtanulják a nyelvemet, elég nehezen haladunk. Sokszor már megértik, amit én közlök, de ők még nem tudnak válaszolni, csak valami értelmetlen hosszú hangzavar jön felőlük. Visszatérve a nevemre, inkább lettem volna őseim és azok alattvalói után Básztet, vagy Freya, esetleg Muezza. Végül is nem baj, hogy Zokninak hívnak, beláttam nekik is kell egy kis örömet hagyni. Tehát, összefoglalva, én vagyok Zokni, a tökéletes, a macska.

Az első napon, amikor új otthonomba hoztak, még aggódtam, hogyan fogok helyt állni az irányításban, mert három kétlábú is sündörgött körülöttem, s egyfolytában egy magaslatra tettek, holott én körbe néztem volna az új helyen, és kellőképpen megjelöltem volna szokás szerint a fontosabb területeket. De hiába próbáltam a földön maradni, mindig visszatettek a magaslatra, amihez egyébként már hozzádörzsöltem az orromat, hogy tudja mindenki, ez már az enyém.

Az, amelyiknek hasonló az illata, mint nekem, nagyon izgatottnak tűnt az első nap, tulajdonképpen Ő volt, aki először hozzám ért, és idehozott. Hának hívja őt a másik két lábú, akinek Bé a neve. Legalábbis, én így vettem észre, ezeket mondják a legtöbbet egymásnak.  Há hosszú hajú, gömbölyded, lágy hangú kedves nézésű lány, mint én.  Bé szemüveges, magas, és sovány, Ő a férfi a házban.

  • Annyira izgulok, hogy sikerüljön igazán a meglepetés, mert nem mondtam meg Bének, hogy mégiscsak hazahozom a kiscicát.
  • Biztos nagyon fog örülni – válaszolt az albérlő. – én is szeretem a macskákat, majd néha kölcsönkérhetem?
  • Hát ezt nem nekem3 kell eldönteni, mert nem én leszek a gazdája. Elhoztam, hogy örömet szerezzek, de gondozni neki kell majd. Persze, örömködni én is fogok valószínűleg, bár sose volt még macskám, s nem is vágytam rá. Egy állattal törődni kell, etetni, foglalkozni vele, nem hiszem, hogy én erre épp most alkalmas lennék. Még egy teher lenne számomra, amiből már épp elég van így is.  – mondta Há.
  • Most jön! Zörög a kulcs a zárban! üljünk úgy, hogy eltakarjuk a cicát!

Bé belépett az ajtón, kissé ziláltan, hosszú volt a műszak, elfáradt. Na, már megint itt üldögél az albérlő is, az ember állandóan kerülgeti, meg kéne már szüntetni ezt a rohadt helyzetet – gondolta. És még vigyorog is! Én is vigyorognék, ha napszámra nem csinálnék semmit, és még el is tartanának!

  • Jó napot! Mi történt, hogy így mosolyog mindenki?
  • ÁÁÁÁ semmi, gyere ide, ülj mellém – válaszolta Há – de inkább ne is mellém, hanem ide a helyemre. Majd én átülök egy székre, és felállt, feltárva ezzel a heverő egy részét.
  • Jézus Máriám! Ez egy macska! Elhoztad nekem a macskát? Nagyon kicsi! Mikor mentél érte? Az én macskám! - egyszerre minden szebb lett, már az se idegesítette, hogy az albérlő ott terpeszkedik mellette, csak egy dolgot látott, az állatot, ami félelmében egyre jobban hátrált a díszpárnák felé. Fejét hozzányomta a bútorhoz, és araszolt a biztonságosnak hitt sarokba, de hiába.
  • Gyere hozzám Te aranyos! Bé felkapta, és magához szorította az állatot. - De kicsi vagy! nem baj, majd jól megnősz nálunk! Milyen jó az illatod is! Na… ne akarj kiugrani a kezemből, te buta! Itt jó helyen vagy!

 

Így történt, hogy megismerkedtem vele, akinek néha nagyon jó az illata, és felizgat, és akkor csak nála, és sehol máshol nem akarok lenni! Vannak olyan szolgák, akiket azért tartunk, hogy az örömünket leljük benne időszakonként. Ő ilyen lett számomra.

Valójában nem csak őket látom, hanem a körülöttük lévő fényjátékot is, ebből tudom, hogy éppen mit gondolnak, hogyan érzik magukat. Nem kell, hogy hangot adjanak, de ők ezt nem tudják, még fejletlenek. Látom, amikor piros, és sárga körvonaluk van, akkor érdemes odamenni, hozzádörgölőzni a lábukhoz, vagy bármijükhöz, mert akkor nyugodtak, és annyi energiájuk van, hogy velem is tudnak osztozkodni. Előfordul elég sokszor, hogy Ő az izgató, barnákkal és szürkékkel veszi körbe magát, ilyenkor hanyagolom, mert nemhogy engem nem ért még annyira sem, mint különben, de önmagát is bántja, sanyargatja. Erre nincs szükségem, se látásban, se szaglásban, se hallásban. Ilyenkor kerülöm, s Ő bárhol is van, akár a kedvenc területemen is, én átköltözöm egy másikra.

Az első ilyen változása nem sokkal költözésem után volt.

  • Elég volt ebből a lusta, buta kölökből! Intézd el, hogy elköltözzön. Van már annyi pénzünk, hogy nincs szükségünk a bérleti díjára. Most is idehozza a szörnyű haverjait, mint egy átjáró ház! Se pihenni, se beszélgetni nem lehet. Egyébként is, hogy tudnak elférni 8-an hat négyzetméteren. – pufogott Bé.
  • Miért? nyolcan vannak? – kérdezett vissza Há.
  • Igen! Direkt számoltam. Ezek itt valami abnormális dolgot művelnek. Miért nem szólsz rájuk? Elvégre te vagy a tulajdonos.
  • Mert nem volt létszám kikötés, amikor beköltözött! Csak az volt a rend, hogy nem aludhat itt senki. És nem is alszanak itt.
  • Még jó! Már csak az kellene. Nem értem az anyját se. Kifizeti az albérleti díjat, enni nem ad neki, ezen kívül pénzt sem. Ez meg mást sem csinál, mint heverészik és fogadja a lógós barátait.

Nos, ilyen, és hasonló dolgokat hallottam, miközben próbáltam megtalálni a helyem, de sokszor inkább elbújtam, mert nem szeretem az idegeneket. Bár nem kérdezték meg tőlem, de én is egyetértettem Vele, költözzön el az átjáró házas.

Ahogy teltek a napok, megtanítottam Őket arra, hogy hol szeretek igazán enni, és főleg, hogy mit szeretek nagyon. A konyhában van egy kredenc, ami előtt jól elférek, a tányéromat is körbe tudom járni, és ha úgy gondolom, akkor az elbújásomhoz is csak két lépést kell tennem, vagy jobbra, vagy balra, mert az egyik oldalon van egy hokedli, alatta tökéletes a lét, a másik oldalon meg a mosogató, ami szintén a rejtőzködés egyik legjobb helye.

Kaptam tőlük egy porcelán tányért, elvégre ez kijár nekem, abba szokták felszolgálni az ebédemet. Mindenféle színes fényes zacskókat hoznak, és abból öntik ki a husi-darabokat. Elég nehezen szoktak rá, hogy én csak azt szeretem, ami szószos, eleinte olyat is a tányérba nyomkodtak, amiben a hús valami átlátszó kemény burokban volt. Ilyenkor felállt a szőr is a hátamon, az oktató – mégis mit gondolsz Te rólam? - nézéssel végigmértem őket, majd lassan, méltóságteljesen távoztam egy másik helyre, ahol aztán főhetett a fejem, hogy mégis hogy kéne megmagyarázni, hogy ez a csuszpájzos dolog igen undorító, és én nagyon nem szeretem. Mostanában viszont látom az igyekezetet, mert a fényes zacskókból inkább csak mindenféle színű és ízű szószban lévő falatokat kapok. Persze, azt gondolják, hogy nekem csak fülem és szemem van, így folytonos csodálkozással néznek rám – ha rám néznek – hogy honnan tudom, hogy megint friss hús került az asztalra? Hát honnan tudnám? Alszom békésen az ágy közepén, félig a dunyhán, félig a paplanon, és akkor egyszer csak jön az illat! Árad, hömpölyög, egyenesen a rózsaszín orromat csiklandozza, onnan be, egész az agyamig, s már látom is, minden álmot félre téve, hogy itt a hús, megint előkerült a nagy fehér dobozból! Akkor szaladni kezdek, amilyen gyorsan csak tudok, felugrok a hokedlira, és nézem, és várom, hogy mikor kapom meg. De Há, ilyenkor nem is néz rám. Csak valami fényessel kisebbre, és egyre kisebbre vágja azt a gyönyörű hús darabot. És mivel hiába bűvölném el a tekintetemmel, mert nem néz rám, és hiába szólok neki, hogy Drágám, itt vagyok, nem is hallja meg, ezért kénytelen vagyok rátenni a lábam a kezére, kissé megnyomni a talpammal, hogy héééé, vedd már észre, itt állok két lábon, és neked nyávogok! No, akkor végre rám néz, lassabban szeletel, és utána apró darabokat tesz a porcelántányérba. Hupsz! Gyorsan le kell ugrani, és megkóstolni, hogy tényleg azt adta? hmmmmm. Ez az! Még! Még! Még! Még sokat!

  • Ez a macska egy fantasztikus lény! Direkt akkor nyitom ki a hűtőt, és szeletelem a húst, amikor alszik. Kettőnknek is szűkös az adag, de hármunknak már kevés. Már megint én járok rosszul, mert az én porciómból kell átadni. Na persze, az Ő macskája, és az én adagom. Mindegy, átadom, mert olyan kedvesen kér, hogy még egy kőszobor is megértené és megkínálná. – morgott Há, és újabb adag friss húst tett a macska tányérjába.
  • Teljesen elkényezteted! Már nem is akarja megenni a macska-kaját. Még jó, hogy néha elropogtatja a szárazat. Egy normális házimacska a házi kosztot is megeszi.
  • Zokni egy normális házimacska, csak jellemes, és lelke van. Tudja, hogy mi jó neki, és mi nem, és mit szeret, és mit nem, és tényleg elkényeztettem, de most már nincs mit tenni, ez van. Csak az a baj, hogy nekünk se jut elég, ezt viszont nem lehet vele megbeszélni. Meddig fog még tartani ez a nyomorúság? Már két hónapja nincs munkád! Megmondtam, hogy én nem tudom kettőnket eltartani. Most már albérlő sincs. Havonta 70 ezer forinttal nő az adósságunk, rakéta sebességgel megyünk a föld alá, lefelé. Már ha van olyan, hogy földtúró rakéta.
  • Nem tehetek róla, én mindent megtettem, hogy megmaradjon az állásom. Állandóan kikezdtek, hogy nem tudom elvégezni a dolgomat, amit csinálok, nem megfelelő. Pedig szerintem szép az árum, mégis kritizálnak. Teljesen elvesztettem az önbizalmamat. 30 éve művelem a szakmámat, és nyikhaj kölkök beszélnek velem úgy, mintha ők lennének az atyaúristen. Ez a világ teljesen megőrült. Azért, mert én nem nézek úgy ki, mint a korombeliek, még nem jelenti azt, hogy nem lehetnék az apjuk. Se a kort, se a szakmát nem becsülik. Amolyan szaladj ide - szaladj oda tanfolyamokat elvégeznek, és azt hiszik, hogy ők a királyok! Ha meg elmondom a véleményemet, akkor meg kirúgnak. – védekezett Bé.
  • Mondtam, hogy nem kell mindenért felkapni a vizet. Ez már nem az a világ, ami volt. Amúgy meg mindenki örül annak, ha van munkája. Főleg a mi korunkban. Még csoda, hogy felvesznek máshova, ha felvesznek, de nem vesznek. Egyáltalán, ma már nézted a hirdetéseket?
  • Állandóan nézem. Állandóan küldöm az életrajzomat, de nem is válaszolnak.
  • És azon nem gondolkoztál, hogy akármit is elvállalj? Teljesen tönkre fogunk menni. Most már albérlőt se tudunk felvenni, mióta beépíttettük a szekrényt. Talán nem kellett volna. És még az sincs kifizetve. Ég a pofám! Most már teljesen elvesztem az úrinő mivoltomat, és pocsékul is beszélek. Elegem van az egészből.  – hajtogatta szinte csak magának Há, és otthagyta a férfit a konyhában.

Hm…úgy látom, most mind a ketten sötéten világítanak. Ilyenkor, persze nincs, akihez odamenjek, mert egyik jobban morog, mint a másik, és ilyenkor engem is utálnak. Bár én egyáltalán nem tehetek arról, hogy mi történik velük. Talán a fényes-zacskósat megehetném, de a múltkor is magamba tömtem, és alig jutottam el az ajtóig, máris megfordult a gyomromban és kikéredzkedett, akkor meg azért volt dühös a jó szagú. Inkább nem eszem meg. Felettébb nem értem, hogy vajon miért is sötétedtek el. Azt látom, hogy az egyik ide-, a másik odamegy, és nagyon egyedül van.

Vannak dolgok, amiket meg kellene beszélniük, vagy csak egymáshoz bújni, mint ahogy én szoktam hozzájuk, az mindig hatásos. Ilyenkor lassan-lassan színesedni kezd körülöttük a fény, azt hiszem, ezt hívják szeretetnek, törődésnek. Egy vékony kis csíkban mindig látszik közöttük ez, még néha ki is nyúlik a másik felé, de valahogy olyan kemény makacsság is közéjük áll, hogy nem hagyják ezt a kis fényt átérni a másikhoz. Gondoltam, elmondom Há-nak, hogy ne dühöngjön, azzal nem lesz jobb neki, törődjön inkább velem, meg Bé sötétkörvonalával. Ezért azt választottam, hogy megkeresem. A legnagyobb szobában találtam meg, feküdt a heverőn, olyan nagyon kicsi lett, összegombócolta magát, ahogy én szoktam, ha nem akarok látható lenni. Átölelte a kispárnát, és mélyen szuszogott. Tudom, hogy nem alszik. Amikor odasétáltam a fejéhez, bár a szeme csukva volt, de a légzése elárulta. Úgy csinált, mint a kismacskák. Ha becsukom a szemem, nem vagyok itt, ők is azt gondolják, és ha én, nem látlak téged, akkor te se engem, így elbújtam. No, hát ez egy merő vicc, úgyhogy jól megböktem az orrommal az orrát, hogy tudja, én akkor is látom, ha ő nem lát.

  • naaa, Zokni hagyjál békén! Elegem van. Belőled is. Semmi sem működik, állás nincs, pénz nincs, a számlák gyűlnek, a telefon állandóan csörög, a bank üldöz. Egyedül vagyok, rohadt egyedül, és még Te is csak piszkálsz. Egyél szárazat. Neked legalább van rágni valód. Érd be ezzel, ez van.

Nem érdekel a dünnyögése, tovább böködöm. Vegye már észre, hogy nincs egyedül! Addig fogok dörgölőzni, meg nyomakodni, amíg fel nem kel, és nem indul el innen. Tudom, hogy előbb utóbb megunja, hogy nem reagál! Na, ugye! Most már legalább el akar tolni a kezével, de úgysem fog sikerülni. Ő eltol, én meg visszamegyek. Ez jó játék!! Előre, hátra, közben böködés. Na! Ki bírja tovább? Én még bírom!! És most jól megviccelem, és a másik oldalról megyek böködni. Hopsz! Most már biztos nagyon dühös lett, mert egyszerűen ledobott a heverőről. Úgy látszik, nem jó időt választottam a játékra. Inkább elkullogok akkor a sarokba, a legtávolabbi, legsarkabb sarokra, ahol soha senki nem fog megtalálni. Összegömbölyödök, és kissé megsértődök. Azért, mert neki rossz, és a másiknak is rossz, azért én még aranyos vagyok, és kedves, és segítőkész, és mindent megteszek egy mosolyért, és mégis engem bánt. Igazából engem is. Meg őt is. Meg magát is. Majd elgondolkozom azon, hogy hogyan lehetne másként. Dorombolok egy kicsit, mert az engem megnyugtat, és talán így eszembe jut, hogy mit kellene tenni.

  • Akkor most tényleg kiköltözzek a másik szobába? Már ennyire nem tudsz elviselni?
  • Költözz, nem érdekel. A legjobb az lenne, ha teljesen elköltöznél. Már lassan egy éve vagy itthon, most már le fog telni a munkanélküli segély is. Már több százezer forint lett az adósság, persze téged ez egyáltalán nem érdekel. Engem se érdekelsz Te. Jó, ha magam eltartom, vagy egyáltalán megvagyok valahogy. Nem akarok még veled is törődni.
  • Persze, mert ha nincs munkám, akkor nem adok pénzt, akkor már nem is kellek mi? – háborodott fel Bé. Persze, ez mindig így volt, amikor volt munkám, kellettem, amikor nem volt munkám, akkor persze menjek a fenébe. Semmivel sem vagy különb másoknál! Csak kihasználsz Te is! Ilyenek vagytok! Most, hogy bajban vagyok, nem segítesz!
  • Ezt visszautasítom! Segítek, ahogy tudok, bevásárolok, főzök, mosok, takarítok, próbálom fenntartani magunkat, de már nem megy tovább. Nem bírom már ezt az állandó piszkálást se, ami megy napról napra a bankoktól. Neked kellene felvenni a telefont, majd Te is ideges lennél, és te se akarnál már mással élni. Igenis segítek. Csak én 114 db álláshirdetésre adtam fel az életrajzodat. Megszámoltam. De persze, nem sikerült. Te meg még mindig válogatsz. Akármire nem adod be! Ha rajtad lenne ez a rohadt nyomás, akkor WC pucolónak is elmennél!! De nem, amíg én eltartalak, addig te nagyon büszke vagy! Tartsd el magad! Én meg megleszek itt a kisszobában.

Már hónapok óta sétálok ki-be egyik szobából a másikba, mert sose tudhatom, hogy hol lehetne a legjobban pihenni. Már nem nyávogok neki reggel, hogy adjon valami finom falatot, mert rájöttem, hogy hiába, marad a száraz koszt, meg a víz, végül is én ezzel is elvagyok, csak unalmas. Tulajdonképpen szerintem nincs is más, mert annak megérezném az illatát. Amit mostanában elővesz a nagy fehér dobozból, az mind olyan, amit meg se nézek, nemhogy megszagoljak a hokedlire állva.

Állandóan kiabálnak, nem értem, hogy miért. Én nagyon jól érzem magam általában, mert sosem vagyok egyedül. Há reggel szaladgál a lakásban, és morog, megissza azt a fekete dolgot, aminek olyan csípős keserű illata van, és nagy hanggal fröcskölve jön ki egy gépből, ha jól emlékszem, ezt hívja kávénak. Ez egy jó szó, ezt még én is el tudnám nyávogni, ha finom is lenne, akkor mondanám is, de nekem nem ízlik, úgyhogy csak tudom, hogy ki tudnám mondani, de minek. Amikor reggel elmegy, akkor elkísérem az ajtóig, hogy tudja, tudom, hogy itt hagyott, de nem baj, mert tudom, hogy este visszajön. Ezért csak nézek rá, és nem szólok semmit. Hazavárlak nézéssel búcsúzom tőle. Aztán visszaballagok a másik szobába, ahol már hetek óta Bé lakik, és lefekszem a feje fölé a párnára, és várok. Egy kicsit ilyenkor én is kinyújtóztatom magam, az oldalamra dőlök, és becsukom a szemem, néha egy kis friss húsról álmodozom, meg arról, hogy milyen jó volt, amikor rózsaszín-sárga volt a színük, és sokat hangosan nevettek, meg nyávogtak nekem, meg összebújtak, és egy ágyban aludtak, és közéjük tudtam furakodni, és akkor egyszerre ketten simogattak. Elmúlt. Most napközben Bével vagyok, követem mindenhova, hogy lássam, mit csinál, aztán este próbálom elmondani Hának, hogy ne higgye, Bé semmit nem tesz, de valahogy sose érti. Bé általában megvárja, míg egyedül maradunk, aztán ő is megissza a nem jó illatú feketét, átmegy abba a szobába, ahol az alom tálam is van, ilyenkor mindig azt gondolom, na, most nagytakarítás lesz, de nem, mert rá se néz az almos dobozra, csak megy tovább, és bekapcsolja a búgó, villogó gépet, aztán csak meredten bámulja a képeket. Én oda szoktam kuporodni az ölébe, vagy járkálok az asztal tetején, ha már nagyon unom, hogy nem figyel rám, és eltakarom előle a képeket, hogy velem foglalkozzon. Ilyenkor morog, és megfog a hasamnál fogva, és ledob a földre, és közben szitkozódik, főleg azért, mert állítólag nem hagyom munkát keresni. Én nem keresek munkát, egyébként se tudom, hogy mi az, hogy munka, én csak egyet akarok, hogy simogasson, meg játsszon velem, meg simogasson, meg verekedjünk, mert azt nagyon szeretek vele, vagyis csak a kezeivel, mert olyan nagy a tenyere is, hogy majdnem betakar, ha rám teszi a kezét. Azért elgondolkodom ezen, hogy mi az a munka, amit mindig emlegetnek. Valami kapcsolata lehet a hússal, mert mióta arról kiabálnak, hogy nincs munka, azóta nincs hús se a tányéromon.

Most, hogy már rájöttem erre az összefüggésre, azt hiszem, Há mellé fogok állni, és én is egyetértek azzal, hogy Bé csináljon valamit, hogy legyen munka! Munkára fel! Munkát neki! Munkát és húst! Ezt fogom nyávogni a fülébe reggeltől estig. Most, hogy rájöttem, és eldöntöttem, azt is meggondolom, hogy maradjak-e ott a fejénél. Azt hiszem, átköltözök Hához, és minden kapcsolatot meg fogok szakítani Bével. Mert nincs munkája. Mert nincs husi.

  • Feladtam ma is 20 hirdetésre a jelentkezésemet. Kicsim, ne kerülj engem! Hidd el, hogy mindent megpróbálok. Most már feladtam olyan helyre is, ami egyáltalán nem a szakmám.
  • Nem érdekel, nem tudok ezzel is foglalkozni. Épp elég az, hogy honnan szedjek pénzt elő, megint felszólított a bank, és már nem tudok kölcsön kérni.
  • De én odaadom neked a segélyemet is.
  • És? Mit gondolsz, mire elég? Akár ha oda se adnád. Tartsd el magad húszezer forintból. Holnaptól nem veszek dohányt sem. Vagyis neked nem veszek. Csak magamnak. Te meg vegyél magadnak. Legalább a cigaretta mennyiségedet csökkenthetnéd, de nem, te ugyanúgy bagózol, mintha minden rendben lenne.
  • Ok. majd megveszem magamnak. – nem kell így viselkedned, ahogy lesz pénzem, elmegyek innen.
  • Na, igen, ahogy lesz pénzed, elmész, de ahogy nincs, itt vagy. Ez azért roppant érdekes, nem gondolod? Tele van a hócipőm azzal, hogy ennyi meg annyi százalékkal csökkent a munkanélküliek száma.. ugyan, hol? És mikor? Aki elmúlt ötven, haljon éhen, de legalábbis bújjon a föld alá. Most hallottam éppen, hogy egy ismerősömnek a barátai – egy házaspár – ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, és a cég tönkre ment. Mindketten ötvenen felüliek, és most mindketten munkanélküliek, mert a kutyának se kellenek. Szép új világ! Ez annyira nem kellett nekem, mint ahogy utálom az emancipációit is! Valójában, nincs már olyan dolog, amit nem utálok.

És ezzel a monológgal Há elvonult a kisszobába és magára zárta az ajtót.

 

Mostanában van, hogy nem tudok bemenni Hához, pedig érdek és dacszövetségbe tömörültem vele, csak vele vagyok! Így talán Bé észreveszi, hogy teljesen egyedül maradt, és azt a folyamatosan emlegetett munkát végre megtalálja, és lesz nekem husi a tányérkámba. Viszont Há már szinte sosincs máshol, csak a kisszobában, befekszik az ágyba, és becsukja a szemét, és úgy csinál, mint aki alszik. Bár van, amikor tényleg alszik. Én odamászom a fejéhez, böködöm, általában nem válaszol. Ilyenkor lemászom a lábáig, a takaró ott felpúposodik általában rajta, és ez nekem nagyon tetszik, így boldogan dagasztom, hogy lejjebb és lejjebb menjen a pukli. Szerintem egyébként ez jó neki, mert hagyja. Nem mozog, nem piszkál. Bár az is lehet, hogy nem jó neki, mert úgy látom, már semmi nem jó neki, csak ha alszik. De van, hogy nem enged be a szobába, csak akkor, ha már nagyon-nagyon kaparom az ajtót, és hozzá még nyávogok is. Addig szoktam ezt általában művelni, amíg egy résnyire meg nem nyitja, én azonnal beszaladok, de már be is csukja rögtön, a farkam sokszor épp csak be tudom húzni.

 

  • Már nagyon vártalak, jó híreim vannak!
  • Nocsak? Ugyan mi lehet a jó hír? – morog Há.
  • Este próba-műszakra megyek! Lesz munka! Mert miért is ne vennének fel? Látod, mondtam, hogy lesz munka!
  • Ja, másfél év után.
  • Nem is örülsz?
  • Majd akkor fogok örülni, ha már legalább egy hónapja ott leszel, ahol, és még mindig nem kell eljönnöd. Ez egy próba műszak. Ennyi. Legalább fizeti? Vagy ingyen van?
  • Persze, fizeti. Azért örülhetnél egy kicsit!  Mindegy. Estére megyek, reggel majd jövök. Most megint lefekszel? Napok óta nem beszéltünk! Állandóan csak fekszel.
  • Talán így jó nekem. Mit beszéljünk? Nincs mit beszélni.

ÓÓÓ, óóó, mi a jó? mia jó? miáuuuu…. azt mondja, munka, és vigyorog. Akkor most van? Most akkor hozzádörzsölöm az orrom. Én veled vagyok! Hallod!! Én örülök! Na… simizz meg Te is, látod, hogy örülök! Munka, munka!! Husi! Lesz husi! Akkor most ott fogok aludni a Te helyeden. Kikísérlek jó? Csóválom a farkam is neked, jó? Na és még viszontlátásra nyávogás is van! Ugye, hogy milyen jó? Nagyon izgatott vagyok. Elment. Bé elment, és előtte mondta, hogy munka. Akkor, majd ha jön, akkor biztosan lesz husi, és akkor majd Há is örülni fog, és akkor újra nem kell sétálni a két szoba között, mert akkor megint együtt lesznek, és majd megint simogat hol az egyik, hol a másik. A legjobb talán az lenne, ha itt az ajtóban leülnék, és várnék rá, hogy lássa, vele vagyok, és amikor majd jön onnan, ahol a munka van, akkor én legyek az első, akit meglát. Hogy tudja, vele vagyok. De itt nagy a huzat, valahogy nem is kényelmes, meg hát úgyis tudni fogja, hogy várom, ha ráfekszem a párnájára. Ó ez az illat, ez az Ő illata, de régen éreztem. Amióta elhagytam, azóta hiányzott is igaz, de büntetésből hagytam el, így nem jöhettem vissza, mert akkor nem értette volna meg, hogy nincs semmi rendben, talán azt gondolta volna, hogy megbocsátom neki a hús hiányt. Pedig nem bocsátom meg neki, legalábbis mostanig. Ha Há azt mondta, hogy miatta nincs husi, akkor az úgy van. Há miért hazudna? És különben is, neki sincs. Mostanában már a fehér szekrényt se nyitogatja, valami zörgős dolgot szokott a másikból kivenni, beleteszi egy lábos vízbe, és várja, hogy a gőz elszálljon, és akkor megeszi. Megkínált a múltkor, de nem tudtam, hogy végül is mit akar ezekkel a fehér cérnaszálakkal a sárga lében. Se az illata nem olyan, meg sem kóstoltam. Leves. Tésztaleves. Ezt mondta. Nem értem, hogy neki ez miért jó. Szerintem nagyon nem finom. De neki biztos ízlik, mert napok óta ezt eszi. Néha más a szaga, de sose olyan, hogy én is megkóstoljam.

Mostanában nagyon furcsa dolgokat művel. Van egy kis valamije, amit Ő mobilnak hív. Ez általában esténként fél óránként zörög, akkor Ő megnyom rajta egy gombot, és belebeszél. Először halkan, aztán hangosan. Mindig ugyanazt mondja. Egy nevet, és egy dátumot. Aztán azt mondja, hogy nem tudom. És aztán azt, hogy majd ha lesz pénzem, kifizetem. Ja, és azt is szokta mondani, hogy ne zaklassanak már. Utána leteszi a kisszekrényre a mobilt, aztán lefekszik, és ilyenkor szokta telesírni a párnáját. Akkor én odabújok, és megbököm az orrommal. Ne sírj Há, mert vizes lesz a párna, és akkor én hol fogok aludni? De ő csak sír, aztán zsebkendőt keres, aztán néha megölel, és a fülembe szokott suttogni, hogy nem bírja már, és tele van a hócipője, hogy üldözik a bankok, meg a végrehajtó, meg most mi a fenét csináljon, és addig mondja, amíg a végén elalszik. Akkor én csak gubbasztok a karjában, és hallgatom a szuszogását, és vigyázok rá, mert hiába vizes a párna alattam, nem merem egyedül hagyni. Néha elgondolkodom, hogy mi az a hócipő, és ha tele van, akkor miért nem önti ki belőle, amivel tele van, mert ha nekem tele van az almos tálam, akkor odajön, és kiönti, és tisztán visszarakja a helyére. Akkor hol tarthatja a hócipőjét, amit szintén ki kellene önteni, hogy ne fájjon neki annyira, hogy sír tőle? Talán valami nagyon messzi titkos helyen van, ahova nem tud eljutni? Én szívesen elmennék helyette, és ki is önteném, ennyi segítséget megtennék neki, cserébe az alomtálcáért. Most épp engem hív. Megszokta, hogy nála vagyok, és keres. Miáááááuuuu!! Itt vagyok, itt, itt! Bé párnáján! Gyere te is, várd meg itt, mert azt mondta, munka, és ha munka, akkor husi, és akkor neked is jó! Bocsássunk meg neki!

  • Itt vagy? Mi a túrót keresel itt? Gyere be, lefekszünk aludni! Gyere már! Most mi van? Nem jössz? Na, jó, akkor megyek egyedül. Már a macskában se bízhat az ember.

Elment. Fülelek. Ha szipog, odamegyek. Csönd van. Akkor csak utál most egy kicsit, de én maradok. Elfáradtam a várakozásban, most már el is alszom.

  • Nahát! visszajöttél hozzám? Mi történt? Vagy kidobtak téged is a másik szobából? Gyere, bújj ide, legalább Te! – Bé hangjára ébredtem.

Jövök, jövök, idebújok a karodba, megjöttél!! És a munka? És van husi? Dorombolok is neked, csak mond, sikerült?

  • Már alig vártam, hogy felkeljél! Úgy néz ki, felvettek! Ma is kell mennem. És kifizettek. Itt van ötezer forint, vásárolj, ami kell. Vegyél húst is, mert ha menni kell dolgozni, szükség lesz az energiámra. Légy szíves, tedd meg! kérlelte Bé Hát.
  • Na jó, de nem szívesen. Azt fogod gondolni, minden rendben van, pedig semmi nincs rendben. Majd hazafelé vásárolok. Hányra mész?
  • Hétre, úgyhogy hatkor kell elindulnom. Kész leszel addig? Elfáradtam, most lefekszem. Délután majd még beszélünk jó?
  • Mit beszéljünk?
  • Hát hogy hogyan tovább. Ne utálj már ennyire, minden rendben lesz, hidd el! Majd meglátod. Jó helynek tűnik, nem bántanak. Szerintem itt fogok maradni, ha nem kellenék, már most mondták volna.
  • Jó, majd megbeszéljük. Később. Most mennem kell.

Na…. talán délután lesz husi, láttam, hallottam, hogy mi történt. Most már idefekszem Bé fejéhez, mert megérdemli.

  • Most már elhiszed, hogy itt maradok? Már második hete vagyok itt. Igyekszem beállni a sorba. Persze, nehéz. De nem szólok, ahogy mondtad. Nem haverkodom, mert annak mindig rossz vége van, mert aztán elszemtelenednek, én meg már akkor nem szólok vissza. Amíg bírom, maradok. Igyekszem nagyon. Szeretnék visszamenni a kisszobába hozzád!
  • Jó, gyere. De azért két hét még nem a világ. Mikorra fogjuk összevakarni magunkat? Mikorra fogjuk ezt a másfél évnyi nihilt ledarálni? Elfáradtam, néha élni sincs kedvem. Olyan öregnek érzem magam, mintha már legalább 90 éves lennék. Nehezemre esik még az is, hogy mindennap felkeljek, és elinduljak dolgozni. Talán sose leszek már a régi. Hiányzik a régi énem. És hiányzik a nyugalom. A biztonság.
  • Higgyél nekem, bízzál bennem.
  • Már annyiszor hittem, és bíztam, és mindig nem az lett, mint amit megbeszéltünk. Az ember már önmagában sem hisz, nemhogy másban. De igyekezni fogok nem így gondolkodni, ha hagy a világ. Ez a világ, ez nem nekem való. Erőszakos, alattomos. Szeretnék megint csak úgy nevetgélni, nem azzal törődni, hogy mikor ki fog megint felhívni, meg fenyegetni, meg letiltani a fizetésemet. Élni szeretnék, még egy kicsit, ha hagynának.
  • De én, nem hagylak el, és itt állok melletted, és fogom a kezed, csak hagyd, hogy tényleg fogjam a kezed. Szeretlek, így szegényen is. És utálatosan is.

Na, végre. Megfogta a kezét. Akkor most szépen lassan beköltözünk mind a hárman a kisszobába. Én el fogom foglalni a helyem az ágy kellős közepén, mert én vagyok a főnök, és ezt nekik is tudni kell. Most már fényesedik is a bundám a feladat nagyságához, mióta munka van. Husi is van. Há mindig ad nekem, minden nap, mert ad Bének is. Már volt olyan is, ha jól emlékszem két napja, hogy nevetett. Hangosan, ahogyan régen.

Kezd minden olyan lenni, mint régen, amikor nagyon jó volt, Há mindenféléket főz a konyhában, és minden nap együtt ülnek le az asztalhoz enni, vagyis pontosítok, együtt ülünk le vacsorázni. Mert nekem is van helyem ott, és én is mindig megkapom a két falatomat, ami elég is, mert egy főnök-minőségellenőrző ezzel teljesen megelégszik. Amikor hallom, hogy Há csörög a tányérokkal, akkor én már szaladok is a padhoz, az egyik ülésen Bé ül, a másikon ott a kispárna, ahol én ülök. Mivel négy lábam van, én érek legelőször oda, felpattanok, leülök és várok. Mereven nézem az asztalt, és nem értem, hogy mi tart ilyen sokáig, hogy Ők is odaérjenek. Há megterít, és kiszedi a vacsorát, Bé pedig fog egy szalvétát, elém teszi, és arra pakolja a két ellenőrzésre szánt falatot, ami mindig nagyon finom. Néha, ha kevésnek bizonyul, akkor megbököm az orrommal, hogy vegye észre, ez nem volt elég, még kérek. Ő mindig ad nekem, de Há már többször rászólt, ezt megértettem, hogy nem! Ne adj neki többet, mert már a konyhában kapott. Na és? Azért mert ott kinn már ettem, az nem jelenti azt, hogy itt már többet ne kapjak. És egyébként is, itt sokkal, de sokkal jobb enni, amikor hárman vagyunk! Ilyenkor Bé azért titokban mégis odaadja az utolsó falatkát is nekem.

És most már beszélgetni is szoktak, ahogy ülnek az asztalnál, tegnap például azt hallottam, hogy jön a jó idő, és valami elmenetelt terveznek. Persze, engem is el fognak vinni, mert én egyedül nem maradhatok. Ugyan előfordult már, hogy itt hagytak, két teljes napot, és akkor jött valaki, akinek se az illatát, se a kinézetét nem ismertem, friss vizet tett a tálamba, és husi darabokat is a tányéromba, de nem szólt semmit, csak jött és ment. Én pedig csak ültem az ajtó előtt, és vártam, hogy mikor jönnek meg ők? És világos lett, és sötét, és világos lett, és sötét, és akkor már egyszer muszáj volt inni is, mert nagyon szomjas lettem, de nem jöttek, és nekem már hangom se volt, és azt gondoltam, hogy egyedül maradtam a világban, egyetlen szótlan szolgával, aki nem is szeret. Nagyon sajnáltam magam, s mire idáig jutottam, akkor megjöttek nagy hanggal, furcsa szagokkal, és rögtön felemeltek, és ölelgettek, és simogattak, és akkor mindent megbocsátottam nekik. De most azt mondták, hogy engem is visznek, merthogy ne legyek egyedül. Ez egy igen jó döntés részükről, mert nekem se jó egyedül, még akkor sem, ha én vagyok a főnök.

Viszont ahhoz, hogy elvigyenek, valami piros dolgot vettek, amit már egy napja lóbálnak a szemem előtt. Én egyszer-kétszer utána kaptam, hogy megállítsam a hintáztatását, de általában csak a körmöm akadt bele. A földre tették, ahogy megszagoltam, semmi különleges nincs rajta. Egy része puha más része kemény és fényes, de semmi különös. Mivel unalmas darab, így otthagytam a földön.

  • Gyere ide Zokni, felpróbáljuk a nyakörvedet. Ne kapálózz, ez nem bánt! Muszáj feltenni, mert ha elmegyünk, akkor nem akarjuk, hogy elvesszél, majd jó hosszú pórázt csinálunk hozzá, hogy tudj sétálni!
  • De csinos lettél! Nagyon jól áll neked ez a piros nyakörv! – mondta Bé.

Így történt, hogy elvittek engem nyaralni. Benn ültem sokáig egy zörgő nagy dobozban, abban volt az én közepes dobozom, amit Há hotelnek hív, pedig ez egyszerűen egy ketrec, hogy vajon miért nem ismeri ezt a szót, nem tudom. Talán így azt hiszi, hogy jobban fogom magam érezni benne, ha másként hívja, de ez akkor is csak egy műanyag ketrec, amiben ide-oda zötykölődök. Már nagyon untam, és néha nagyon féltem is, mert nem tudtam, hogy vajon mikor fognak kiengedni belőle. Bé annyira megsajnált, hogy egyszer csak kivett onnan, és az ölébe tett. Nagyon furcsa dolgokat láttam. Ültem az ölében, és közben iszonyú sebességgel rohanó fákat láttam, vajon miért menekülnek? És ha azok menekülnek, akkor mi miért menekülünk az ellenkező irányba? Hallgass a természetre! De nem hallgattak, csak rohantunk mi is, a dobozzal együtt ellentétesen. Végre, végre megálltunk. Most a fák sem rohannak. Lehet, hogy ez itt a Kánaán, az eredet, ahol még jó, és innen kicsit távolabb kezdődik a rossz, mert ott még rohantak a bokrok is. Visszatettek a hotel-ketrecbe, amit nehezményezek. Ha ez az a hely, ahol mindenkinek jó, akkor én miért leszek bezárva? Itt hagytak. A nagy dobozt is bezárták. Így hagyták ott az ősökkel a fáraókat is. Több dobozba zárták őket. Ez lenne a vég? Átlátszó szarkofág.

  • De jó, hogy volt még kiadó kis ház! Nem baj, hogy nincs se mosdó, se konyha. Ez az egy szoba, az ággyal, meg a szekrénnyel, tökéletesen megfelel, a terasz az meg csak bónusz. Amúgy se tudtunk volna többet költeni, ezt még ki tudjuk fizetni a kafetériámból. Legalább az van. Neked is milyen jó lenne egy ilyen állás, ahol adnak még a fizetés mellé ezt-azt. Persze, csak álmodozom. Maszek ilyet nem csinál. Te meg úgyse tudsz máshova menni, örüljünk, ha egyáltalán valahol van munkád. Végre, kipihenjük magunkat és az idő is csodás, és itt Zokni is remekül fogja magát érezni. Már ha nem fog állandóan a házban kuksolni, mert azért ez nagyon idegen terep neki, sose volt még igazán a szabadban, csak lakásban.
  • Na, látod! ezért kellett a nyakörv, meg a póráz! Még jó, hogy megtaláltam azt a hosszú bőrszíjat, így legalább öt méteres körben tud majd járkálni. – mosolygott Bé, és már kereste is a bőrszíjat.

Mit akarnak? Mi ez a sok illat? Nem! Nem megyek sehova. Itt fogok gubbasztani a táska mellett, mert ez otthon szagú, ezt ismerem, itt biztonságos, sőt bele is mászok, valaki húzza be a zipzárt is! Egy tapodtat se megyek arrébb, és nem mászok ki a táskából soha többet, amíg haza nem visztek! Micsoda arcátlanság ez, elcipelni engem ide, ahol még a levegő is más! Mindenféle illata van, alig találom a szokottakat. Nem érdekel, hogy hosszú a póráz, nem érdekel, hogy ti olyan messze vagytok tőlem, és titeket se érdekel, hogy én is ott akarok lenni, csak félek. Vigyetek ki a táskával együtt! Akkor mind együtt leszünk! Ez nem szeretet, hogy itt hagytok, és még csak nem is néztek rám! Pedig én annyit, de annyit bújtam hozzátok, és annyit, de annyit magyaráztam, hogy szeretlek, és csak ez számít!

  • Hozd ki a macskát, szerintem nem mer kijönni. Az öledben majd megnyugszik. – kérte Há.

Nem! Én nem vagyok itt! Becsuktam a szemem, nem látlak, tehát te sem látsz engem! Neeee! Ne vegyél ki! Ne engedj el! Tarts erősen az öledben. Simogass, mert félek!

  • Ne félj te buta! jöttünk nyaralni! Nézz már szét, nincs itt semmi, amitől félni kellene. Mi is itt vagyunk! Na, figyelj ide, ez itt egy fa! Egy igazi macska, imád fára mászni. Ide leraklak a földre, te meg szépen másszál fel a fára! Most mit nézel? Mondom, mássz fel a fára! Na, ha nem megy, akkor figyelj ide! Felraklak erre az alsó ágra, és akkor meg mássz le a fáról! Végül is mindegy, hogy felfelé, vagy lefelé, csak mozdulj már meg, és csinálj úgy, mint egy macska!

Ezzel Bé valóban felültette Zoknit a fa alsó ágára, és várt.

Most miért vagyok itt? Miért tettél ide? És most hogy fogok lejönni? Én nem bánom, leugrom, de ha nem kapsz el, akkor összetöröm magam! Meglódulok, figyelj!! ááááá, hupsz! Jéé, nem törtem össze magam, sőt, megálltam a négy lábamon! Ez nem is olyan rossz játék! Tegyél fel megint! Most itt hagytál? Akkor hogy fogok leugrani? Na jó, kénytelen vagyok felkapaszkodni. Hát erre valók igazán a körmök? Milyen jó! Feljebb, és feljebb tudok menni, és már még jobban felmásztam, mint ahova te tettél! Miááúúúú, ezt nézd! Át tudok mászni a háztetőre!

  • Úristen! fennakadt a macska a tetőn! Mi a bánatnak kellett megtanítani fára mászni? Most egész nap szedegethetjük le a hullámpaláról! Na, jó kis programot csináltál nekünk! – dohogott Há.
  • Nagyon ügyes vagy Zokedli! De most másszál vissza szépen – kérlelte Bé. Nem fogok egész nap a tetőn vadászni rád! Amennyire nem akartál kijönni, látom, annyira nem akarsz bemenni! Az újdonság varázsa!

 

Lelapulok a földre, és úgy megyek lassan kifelé a házból. A fát már ismerem, és a tetőt is, ami nagyon tetszik nekem, mert messze ellátok, és a nap is odasüt, melengeti a bundámat. Persze, most nem mászhatok fel, mert nem engedik, ahogy közeledek a fához, azonnal rám kiabálnak. Nem értem. De nem akarom, hogy állandóan visszahúzzanak a póráznál fogva, mert akkor meg fuldoklom, inkább nem megyek fel. Maradok itt kúszva, hátha nem lesz semmi baj, és előbb utóbb elérek oda arra a pontra, ahol süt a nap, és végigheverhetek a fényében. Furcsa illatok vannak, nagyon sok. Némelyik nem tetszik, félek tőle, úgyhogy jobban járok, ha csak lassan közelítek, hogy legyen időm visszaszaladni a táskáig. Nu, elértem. Nem történt semmi baj. De jó ez a meleg! Alszom egy kicsit, egy nagyon kicsit, úgyis vigyáznak rám, most már nem félek.

  • Zokni! Zokni! Cicc, hol vagy? – suttogta Bé a sötétben. Igazából suttogva kiabált. A csendes éjszakában furcsán torok mélyről jött hang felébresztette Hát.
  • Miért kiabálsz suttogva? Mi történt?
  • Eltűnt a macska! Kijöttem egy pillanatra, és kiszaladt a lábam mellett. Most meg nem találom.
  • Mondtam, hogy ne vegyük le a pórázt, vagy ha igen, akkor nagyon kell ügyelni, ha kinyitod az ajtót! Tudtam, hogy baj lesz! Merre ment? legalább láttad?
  • Úgy vettem észre, hogy a kerítés felé szaladt, de nem látom sehol. Felkapaszkodom, hátha valahogy átment a drótokon. Úristen, ott ül az út kellős közepén! Zokni! Gyere vissza! – sziszegte hangosan Bé, majd átlendült a kerítésen, maga is elcsodálkozva a mutatványon.

Pár perc múlva visszament, csalódottan:

  • Elszaladt. Még láttam, hogy beszalad a kukoricásba. Most már reggelig várni kell. Vagy visszajön, vagy nem, de talán mégis, mert éhes lesz.

Délelőtt még mindig nem találták, pedig már mindenhol keresték. Körbejárták a kempinget, ahol a szállásuk volt, megkérdezték az ott lakókat, láttak-e egy piros nyakörves szürke cicát, de senki nem látta, viszont már mindenki kereste.

  • Gyerekek! Aki megtalálja a cicát, az kap tőlem egy nagy adag fagyit! mondta Há egy gyerekcsoportnak.
  • Ennek biztos lesz foganatja, a gyerekek kíváncsiak, és olyan helyre is be tudnak mászni, ahova mi felnőttek nem érünk el.

Gubbasztok itt a földön, és hallom, hogy kiabálják a nevemet, de nem mozdulok. Talán arra felé kellene mennem, amerről a hangokat hallom, de arrafelé más hangok is vannak, amiket nem ismerek. Éhes vagyok, és szomjas. Mikor fogtok már megtalálni? Nem merek szólni, mert ha nem Ti jöttök értem, akkor mi lesz velem? Haragszom, mert, hogy lehet az, hogy két szolga egyszerre veszíti el a Főnökét? Vagy végül is én veszítettem el magam? De olyan érdekes volt a sötét, és annyira izgalmas volt, hogy csend van, és lehet szaladni, és mások voltak az illatok, és olyan kíváncsi voltam, hogy mi van ott, ahova nem ért el a zsinór, és nem engedett tovább menni, amikor sütött a nap. Bé is biztos kíváncsi volt, mert kinyitotta az ajtót, és láttam, hogy jön is utánam, és én alul másztam ki a drótoknál, mert kicsi vagyok, és pont kifértem, de láttam, hogy Ő akkorát ugrott, hogy már szinte óriás lett, és hívtam, hogy jöjjön Ő is, szaladjon velem, de később észrevettem, hogy nem jön, és mire visszamentem érte, addigra már nem is volt ott. Most meg elvesztem. Találjatok már meg! Csak gubbasztok, és várok rátok, miért nem tudjátok, hogy itt vagyok? Nem érzitek a szagomat? Én érzem a tiéteket! Már nem süt a nap se. Szürkül minden, és halkul is. Talán most kellene kidugni a fejemet innen, hogy megnézzem, vajon itt vannak-e még Ők? Biztos nem mennek haza nélkülem, nem mehetnek, mert hozzájuk tartozom. Lassan kiosonok, szétnézek, nem látok senkit és semmit. Iszkiri! Már megtaláltam a kerítésen a lyukat is, átcsusszanok, és itt ülök a ház sarkában. Vegyetek észre! Megjöttem, és nagyon éhes és szomjas vagyok!

  • Nézd! Hazajött a csavargó! Gyere ide, te buta macska! Hát hol jártál? Piszkos lett a bundád is! Gyere, had ölelgesselek meg! – Bé ölbe kapta, és simogatta a macskát.

 

Mióta tudom, hogy a világ sokkal nagyobb, mint a lakás, azóta néha arra vágyom, hogy megint kimenjek, és sétálgassak kedvem szerint, de csak egy kicsit. Vagy ha sokat, akkor kizárólag velük, a szolgákkal, mert a legjobban ők látnak el, bár néha motoszkál bennem valami olyan érzés, hogy menni, szaladni, kódorogni kellene.

Aztán azt is érzem néha, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne egy másik olyan, mint én, akkor felülök az ablakba, nézek kifelé, és várom, hátha látok egy másikat. Van úgy, hogy annyira hiányzik, hogy kiabálok neki, hangosan, hívom, de nem jön, hiába várom. Ilyenkor odadörgölöm az orrom Béhez, mert ő jó szagú, és vele a legjobb, és egyre jobban bújok hozzá, Ő pedig egyre jobban morog, hogy hagyjam békén. Előfordult, hogy bezárt a másik szobába, és közben hangosan megjegyezte, el kéne vinni engem valami orvoshoz, mert megint tüzelek. Nem értem ilyenkor őt, hisz annyira, de annyira szeretem, és nem értem, hogy miért nem érzi azt, hogy annyira, de annyira ragaszkodom hozzá, és mindent elkövetek azért, hogy tudja, csak Ő van nekem, még az illatom is más lesz, de Ő ezt sem érti.

 

  • Nincs más megoldás, elköltözöm vidékre. Úgy látszik, soha nem fogok tudni beállni a sorba itt. Megfogadtam a tanácsodat, nem szóltam vissza, nem mondtam el a véleményemet, csak dolgoztam, és hagytam, hogy kihasználjanak. Mégis kirúgtak. Tudom, nem ezt ígértem, én sem így képzeltem el. Elmegyek vidékre, és majd onnan támogatlak, ahogy tudlak. Nem akarok megint hónapokig itthon ülni, és munkát keresni. Most jött egy ajánlat a héten, felhívom, és ha még áll a dolog, elköltözöm.  –

Ezt úgy egy szuszra elhadarta Bé, úgyhogy nem sok mindent lehetett már hozzáfűzni.

  • Rendben van. Telefonálj, aztán majd meglátjuk mi lesz. Én már semmiben sem bízom. Talán egyedül mindenkinek jobb lesz.

Há fáradtan üldögélt, és várta, hogy mi kerekedik ki a telefonálással. 

 

Mit csinál? Mi ez a sok táska? Játszani fogunk? Ebbe belebújok, keress meg! Nem ott vagyok!! Most meg a másikban! Ne dobd rám a ruhákat! Bár szeretem ezt az illatot, a Te illatodat! Most miért húzod be a zipzárt? Én még bele tudtam volna préselni magam! Elrontottad a játékomat!

  • Ágyneműt is viszel?
  • Persze, ha adsz, akkor azt is. Jönnek értem kocsival, segítenek elhurcolkodnom. Persze, mindent nem tudok elvinni, majd később eljövök érte.
  • Most vigyél el mindent! Ha így döntöttél, hogy elmész, akkor egyszerre menj. A macskával mi lesz?
  • Marad. Nem tudom magammal vinni, azt se tudom, hogy én hogy fogok elférni.
  • Na persze, a macskával törődjek én.
  • Nézd, igazad volt. Együtt se ment, most talán külön működni fog valami, és nem akarok örökre elválni tőled. Ha sikerül megmaradnom, akkor küldök neked minden hónapban valamennyi pénzt, hogy valahogy Te is megélj. Aztán majd meglátjuk. Nem azért megyek el, mert nem szeretlek. Azért megyek el, mert nem akarom még egyszer átélni, hogy kiborulsz a pénztelenség miatt, és egyébként igazad volt. Talán vidéken másfélék az emberek, talán ott nekem is jobb lesz. Még az is lehet, hogy annyira jó lesz, hogy utánam jössz.
  • Én? Utánad? És mi lesz a kölcsöneimmel? - legyintett Há!  - Már megint csak beszélsz, és nem gondolkodsz. Jobb lesz ez így. Ha egyedül leszek, és úgy döntök, éhezek, akkor az az én döntésem lesz, és nem kell azon gondolkodnom, hogy veled mi van. Ha minden pénzem a tartozásokba teszem, az is az én döntésem lesz, és majd megbeszélem magammal.
  • Most utálsz? – kérdezte Bé
  • Nem, nem utállak, csak nagyon fáradt vagyok, és nagyon hajszolt. Már arra sincs energiám, hogy vitatkozzak a folyamatosan zaklató telefonos felszólítások miatt. Mert zaklatnak. Majd ha te is ne adj isten, ilyen helyzetbe kerülsz, majd megérted! Vannak napok, amikor fél óránként csörög a mobil. Anyám neve, mikor születtem, miért nem fizettem, és mikor fogok? Az embert az őrületbe hajszolják, de van, akit öngyilkosságba. Épp a napokban olvastam erről egy cikket. Bár én nem leszek ezért öngyilkos, de már azon elgondolkodtam, hogy ha ez így megy tovább, lehet, csendesen beleőrülök. Nem értem, hogy miért gondolják, hogy ha nincs pénzem, és nem fizetek, akkor, majd ha telefonálnak, akkor fogok. Ettől csak depressziós lesz az ember, meg idegbajos.
  • Ne vedd fel! Én nem venném fel!
  • Könnyen beszélsz, nem hívnak. Felvennéd! Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy egy idő után üvöltenél! Valamikor régen Angliában követő emberek voltak, most meg telefonálók vannak. Én egészen biztosan soha nem vállalnám el ezt a munkát. Inkább éljek száraz vízen és kenyéren, és most direkt mondtam így, minthogy piszkáljak amúgy is tönkre ment embereket. Nem is tudom, hogy milyen lelkük van ezeknek. Majd legközelebb, ha mégis felveszem a telefont, akkor elhatároztam, hogy elmesélem úgy röpke másfél órában, hogy miért is nem fizettem, meg miért is lett ilyen helyzetem, és egyáltalán. Ja, és majd pontosítom a lakáscímemet is. Lakom a társadalom szélén, név szerint Periférián, állampolgárságom kitaszított. Amúgy pedig egyetlen szabadidős tevékenységem az adósságspirálból való szabadulás, mint össznépi játék, a többi spirálossal. Így aztán valóban jobb, ha egyedül maradok. Gyakorlatilag örülhetsz is neki, mert mint tudjuk, a forgásból csak úgy tud a test kiszabadulni, ha kibillentik, magyarán kilökik, tehát én ezt tettem veled, kilöktelek. Én pedig maradok, mint kerge birka itt. Bár elnevezhetném magam akár igáslónak, vagy rájának, mert ugye mindig kiderül, hogy amikor segítséget kérek bárhol, akkor én vagyok az egyetlen, aki jogosulatlan-rája.
  • Ne pufogj! Mondom, hogy segíteni fogok, ahogy tudok. És akkor is szeretlek, és tudom, hogy te is, és hiába vagy rája, vagy ló, vagy akármi, akkor is visszajövök és minden rendben lesz, ha eddig kibírtad, kibírtuk, akkor ne add fel, Te erős vagy, és ki fogunk mászni a gödörből.
  • Amennyiben valaki visszahozza a létrát. – sóhajtott Há.

Egyedül vagyok, akárhova megyek, nem találok senkit. Reggel korán Há elment, a jó szagú pedig már napok óta nincs itt. Elvitte a játszós táskákat is magával. Nem értem, hogy mi történt. Egész nap csak sétálok, szimatolok, néha elropogtatok egy kis szárazat, amit Há minden nap beleszór a tányéromba, de egészen estig semmi más nem történik. Valami baj lehet, biztos megint azzal a munkával, mert megint nincs husi. Há is csak szótlanul járkál, és ha este lefekszik, akkor se szól hozzám.

Egészen nagy területen tudok sétálni az ágyban. Bé illatát keresem, de nem találom. Pedig a párnán mindig éreztem, de most egy olyan párnát se találok, amin Ő feküdt volna. Há megint minden nap a zörgős dolgot főzi, és már a dobozban se nézi a képeket. Nem értek semmit. Pedig a színe most nem szürke, hanem inkább lila, és mégsem mosolyog. Igaz, mostanában a mobil se csörög. Lehet, hogy azért ilyen Há, mert reggelente elmegy megkeresni a hócipőjét, és egész nap azt takarítja? Mert mostanában sose mondja, hogy tele van. Majd idefekszem hozzá, és melegítem a lábát, olyan hideg szegénynek. Kicsit meg is harapdálom, mert ez olyan jó játék, bár Ő nem szereti, mert ilyenkor úgy bebugyolálja magát a takaróval, hogy sehol se lehet hozzáférni, esetleg a fejénél. Ilyenkor leülök a párnára, és a mancsommal simogatom, egyúttal kifésülöm a haját. Ebbe a tevékenységbe bele szoktunk aludni mindketten. Először Há, aztán nem sokkal később én is.

Tegnap valami különleges nap lehetett, mert egy tálcával a kezében jött be ide az ágyra, és néztük a képeket is a dobozban, és a tálcán már majdnem husi volt, éreztem az illatát, hogy más, mint eddig, és adott belőle nekem is, tényleg finom volt. Ketten vacsoráztunk, meg is simogatott, amit már napok óta nem tett.

Mélyen belenézett a szemembe, én meg vissza rá, és nem pislogtunk. Gondolat-átvitel. Szeretlek. Ezt üzentem. Szeretlek, ezt üzente. Beérett a sok magyarázat, megtanult macskául. Bár még van számára értetlen terület, de ezt már tudja. Nem baj, hogy nem tanult meg nyávogni, az úgyis olyan alacsonyrendű dolog. Ez az igazi, amikor érti a tekintetet. Nagyon büszke vagyok magunkra, de főleg Hára. Megért végre szavak nélkül, s én is értem őt.

  • Gyere ide Zokni! Nagyon figyelj, ne ugrálj, és maradj nyugodtan. Elmegyünk Béhez. Ha te is akarsz jönni, akkor muszáj lesz meghúzni magad ebben a hordozóban. Remélem, beleférsz még! Ne rugdosd ki magad, mert el fogsz veszni! Egyébként, ha jól érzed magad, ott is maradhatsz. Sokáig fogunk utazni, maradj nyugton kérlek!

Most mi lesz velem? Se felállni, se megmozdulni nem tudok. Belepréselt ebbe a dobozba. Na, jó, én szeretek ilyen helyeken lenni, de ez azért túlzás. Emlékszem rá, ebben hozott ide, de az óta én már megnőttem! Nem vette észre? Nyisd ki! Hallod! Nyisd ki! Mit csinálsz? Miért sötétítesz be? Így már nem is látok semmit! Hideg van. Sötét van. Zaj van. Nem látok semmit, és minden szag ismeretlen. Néha érzem a kezed illatát, tehát még itt vagy. De ha itt vagy, miért nem veszel ki? Miért tartasz ebben a kicsi dobozban? Bántasz ezzel, tudod? Persze mondtál valamit, de nem értettem. Miért nem csináltad úgy, ahogy már megtanultad, mélyen egymás szemébe nézünk, és átüzensz a fejembe. Ezt a hablatyolást, ezt nem értem. Fáj a hátam. Most már a lábam is. Ki kellene nyújtózkodni, de nem tudok. Szétrúgom, isten bizony szétrúgom! Nem megy. Hiába dobbantok, hiába emelem a hátam, nem megy. Na, jó, itt a kezed, érzem. Akkor még nem vagyok egyedül. Akkor még van remény, hogy egyszer csak kimehetek innen. Érdekesen rázkódunk, mindig ugyanúgy. Elfáradtam. Talán ha elaludnék, akkor könnyebb lenne. Ugyanazt hallom már nagyon régen. Ta-tam, ta-tam, ta-tam, ta-tam.

  • Köszönöm, hogy kijöttél az állomásra. Annyi mindent összepakoltam, hogy a végén alig tudtam cipelni. – és ezzel egy táskát Há át is adott Bének.
  • De mit hoztál ennyit? Mondtam, hogy ne hozz semmit, majd itt, ami kell, megvesszük. Meg kifizetem neked a jegy árát is.
  • Jó, jó, de azért én vettem ezt-azt, olyan dolgokat, amik elállnak, és jó lesz neked majd, ha főzni akarsz.
  • Megérkeztünk! Íme a ház, ahol lakom, vagyis nyaraló, vagyis kisház, na szóval ezt adták ki bérbe. – Bé széles ívben mutatott körbe, és kinyitotta a lakatot a kapun.
  • És befűtöttél? Meleg van? Mert én utálok fázni!
  • Van egy kis vaskályha, és az előző lakó hagyott itt fát, persze, már korán reggel begyújtottam. Majd meglátod, milyen otthonos! - terelgette Bé a vendéget.

Na végre! Meleg van, és csend, és most már csak ki kell innen szabadulni, és érzem, érzem a jó szagút! Itt van! De hol van? Valaki vegye már le rólam ezt a dobozt, meg a dobozról a valamit, hogy lássak! Segítséééég!! Béééé! Segíts rajtam!

  • Ez nem igaz! Elhoztad a macskát? Ezért vigyorogtál annyira! Zokni! Gyere Apához!

Nagyon hiányoztál! Na, ennyit a hiányzásról, azonnal elszalad. Azt hiszem megijedt. Majd úgyis mindjárt előkerül. Hát ez nagyon jó kis meglepetés!

  • Nem kell többet hiányolnod, úgy döntöttem, hogy itt hagyom nálad. Ne legyél egyedül, meg amúgy is a Te macskád. Szerintem jól ellesztek itt ketten. Látom, már berendezkedtél, legalább lesz kihez szólnod, és lesz aki figyel rád.
  • Hát jó, nem bánom. De azért elég sokat lesz itt egyedül, amikor dolgozni megyek.
  • Semmivel sem lesz többet, mint nálam. Én is reggel ott hagyom, és csak este megyek haza. Nálad legalább napközben nem lesz egyedül. Az nem számít, hogy alszol, de legalább itt vagy vele. – magyarázott Há.

Hmmm nagyon finom meleg van. És ha idejövök ehhez az oszlophoz, akkor még melegebb van. És mekkora nagy az ágy! Sokkal nagyobb, mint otthon. És itt is fel lehet ülni az ablakba. Igaz, itt annyit nem lehet sétálni, mert sokkal, sokkal kisebb ez a lakás. De itt van Bé, és ez mindennél többet ér. Most mind itt vagyunk! Megint együtt, mint régen. Duruzsolnak, mint régen. És két oldalról simogatnak, mint régen. Akkor most minden olyan, mint régen, vagyis most régen van. A régen pedig jó! A legjobb dolog a világon! Elnyújtózom és alszom. Ja, és azt a kis dobozt azt tessék eltüntetni. Soha többet nem akarom látni. Nem akarok bele menni, nem akarom, hogy újra elvigyenek máshova. Itt akarok maradni a régenben.

  • Ez sem sikerült. Most már nem érdekel semmi, itt hagyok mindent, és elmegyek! Se a pénzemet nem fizeti rendesen, se a fával nem tudunk elszámolni, elegem van! Fogom az egész cuccot, kidobálom az udvarra, meggyújtom és elmegyek bárhová, csak el innen! – kiabálta Bé.
  • Hát ez nem tartott sokáig. Két hónap alatt véget ért. Most mi lesz? Nem dobálhatsz ki mindent, itt az összes ruhád, az ágyneműk, minden. És mi lesz a macskával?
  • Nem érdekel, mi lesz a macskával. Nem érdekel az ágynemű! Elegem van. Nekem soha semmi nem sikerül, mindenhol hülyék vannak, sehol nincs helyem! A macskát is minek kellett idehozni? Majd talál magának valami helyet. Eddig is minden éjszaka csavargott. Csak reggel jött haza. Igazi falusi macska lett. Nem is evett, éjjel biztos levadászta magának, ami jól esett neki.
  • Nem! Ezt nem teheted meg! Nem engedem meg, hogy még mélyebbre csússzál! Hazamegyünk, együtt. Aztán majd találsz valamit, és ha nem akarsz velünk lenni, akkor majd elköltözöl. Jön a karácsony is, az ünnepek után talán találsz valami munkát. – sóhajtott Há.
  • Nem megyek vissza! Nem akarom már tovább csinálni. Egy dolgot akarok, innen elmenni, minél előbb!

Már megint beletuszkoltok a legkisebb dobozba! Megmondtam, hogy soha többet nem akarok belemászni. Megint sötét van, és megint megyünk. Pedig én nagyon jól éreztem magam, mindennap elmentem vadászni, most már tudom, hogy magam is el tudom tartani magam. Nem kell a száraz, és nem kell semmi, csak a meleg szoba napközben, ha aludni akarok, aztán a szabadság, ami a legjobb dolog a világon éjszaka. Én vagyok itt az úr, a főnök hét határban. Amerre járok, ismernek, rám köszönnek, nem félek a másik négylábúaktól sem már, mert már tudják, hogy én vagyok az, aki arra jár a sötétben. Nem szólnak, nem morognak. Ez az én világom, és nem akarom, hogy elvigyetek innen! Nem kell se szolga, se Há se Bé, én vagyok én, a tökéletes macska! Segítség! Elrabolnak!

  • Még jó, hogy vannak barátok, és segítenek. Tulajdonképpen mindent haza tudtunk hozni, így hogy kocsival értünk jött egyikük.  – sóhajtott Há.
  • Nem pakolok ki. Köszönöm, hogy visszafogadtál. Nem fogom sokáig bitorolni a szobát, ahogy lehet, elmegyek. Valószínűleg az ünnepek után. Addig meg valahogy el leszünk egymással.
  • Nekem mindegy. Egy biztos, nem készülök semmivel, az ünnep olyan nap lesz, mint bármelyik, nincs rá pénz. Már kezdtem egyenesbe jönni. Nem akarok visszacsúszni. – magyarázta Há.
  • Azért feldíszítjük a fát legalább? Főzni se fogsz? Adok pénzt, vegyél mindent, ami kell a káposztához, legalább az legyen. Azért mégiscsak karácsony lesz.

Hát itt vagyok megint. Nagyokat sétálhatok egyik szobába be, aztán ki, aztán a másikba, aztán ráfekszem az ágyra, és naponta váltogatom, hogy kinek a párnáján alszom. Ha szép rózsaszínesnek látom a fényt körülötte, akkor Hánál alszom, mostanában Ő is nyugodtan fekszik le. De van úgy, hogy a másik szobában vagyok napokig a jó szagúval, és egymást melegítjük. Minden nap finom illatok vannak, és minden nap kapok valami jutalom falatot, hol az egyiktől, hol a másiktól. Már nem is hiányzik az a nagy szabadság, így lustán, sokkal jobban érzem magam.

Nagyon készülődnek, Bé tegnap egy cserepet hozott haza, még sose láttam ilyen kicsi bokrot, pedig ott messze sok félét láttam. Azt mondja, fenyő. Szeretem az orrom beledugni, de ilyenkor rám szólnak. Pedig én nem bántom, csak szimatolok, és ilyenkor odagondolom magam a szabad éjszakába.

  • Szerettem a nyugodt karácsonyokat, ami olyan, mint gyerekkoromban volt, csak pihentünk, élveztük a fenyő illatát, a finom ételeket, a süteményeket, és olvastam, nagyon sokat, mert könyvet mindig kaptam ajándékba. – mesélte Há
  • Szerettem volna én is szép dolgokat adni neked, de most csak erre a dezodorra futotta. Pedig annyira másként képzeltem el az év végénket. De legalább együtt vagyunk, köszönöm, hogy nem hagytál a világba szaladni. Nehéz változni, de én annyira igyekszem, csak nagyon nehezen állok be a sorba. Valahogy nem is találom a soromat. Néha már úgy érzem, most minden simán és jól fog alakulni, és akkor jön valami, ami miatt felborul minden, és menekülök. Igazad van, meg kellene tanulni szembenézni a problémákkal. Ez az állandó menekülés, nem visz sehova, vagyis egész pontosan a semmibe visz. Nehéz szembe nézni önmagunkkal, veled ez egy kicsit könnyebben megy, bár sokszor úgy érzem, hogy egyedül maradtam, hiába vagy itt. Aztán ha eltelik egy kis idő, akkor rájövök, hogy ez egyáltalán nem így van, csak bebeszélem magamnak, mert sokkal egyszerűbb ön sajnálni magam, mint bevallani azt, hogy rossz döntést hoztam. Remélem, az évkezdet minden szempontból újat hoz nekünk. – mondta Bé, és valahova nagyon távolra nézett, mintha látná a következő hónapokat maga előtt.

Egészen biztosan lett munka, mert hol Bé van itthon, hol meg Há. Felváltva járkálnak a lakásban, ez azt jelenti, hogy Bé mindig éjszaka dolgozik. Há amikor este hazajön, akkor mindig valami finomat főz, és már nem kell megfognom a kezét, amikor szabdalja a húst, mert először én kapok, és csak utána teszi a lábosba azt, ami a deszkán marad. Ezt szeretem a legjobban, amikor nyersen adja nekem, mert ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen volt vadászni, és milyenek voltak az éjszakák ott messze távolban. Azért, így sokkal kényelmesebb.

Minden nap Bével alszom, tulajdonképpen állandóan követem, ha leül, mellé ülök, ha lefekszik, odabújok, hogy tudja, most jó döntéseket hoz, és nagyon szeretem ezért, mert kiokosodott, bár beszélgetni még mindig nem tud velem, pedig Há mindenféle bogyókat ad neki reggelente, amire Bé azt mondta, hogy ezek nagyon kellenek neki, mert fényes lett tőle az agya, és nem kapja el a náthát. Lehet ebben a fényességben valami, mert ha nézegetem a színét, akkor a feje körül mindig piros, meg sárga fények hullámzanak.

Mióta felváltva vannak itt, egyik megy, másik jön, azóta egyre kevesebb a hely az ágyban. Először volt a nagymedve, amit Há a feje alá tett, szerintem ezt használta kispárnának. Aztán volt a kismedve, amit én nagyon nem szeretek, ha meglátom, akkor biztosan kiugrok az ágyból, és átmegyek egy másik szobába. Tulajdonképpen azért nem szeretem, mert Há annyira szereti, hogy nélküle sose alszik el, és mindig az ála alá gyűri, de ez mind semmi, Bé beszélgetni is szokott vele, innen tudom, hogy az utálatos neve Jenő. Néha mozgatja is, meg úgy beszél, mintha ő lenne a Jenő, és ilyenkor Há jókat nevetgél rajta. Igaz, mostanában valahogy nem látom Jenőt az ágyban, Bé meg is kérdezte, hogy hol van, de Há azt válaszolta neki, hogy most dühös, nem akarja, hogy beszéljen, így eldugta, és csak a nagymedvével alszik. Egészen pontosan ez azt jelenti, én tudom, hogy Há Bére dühös, és mivel ezt igazán nem akarja neki megmondani, így Jenőt egyszerűen száműzte az ágyból.

Azt hiszem azért haragszik, mert Bé mostanában mindig arról beszél, hogy talán másik munkát kellene keresni, mert ahol most van, ott állandóan kiabálnak. Az is lehet, hogy Há igazán nem haragszik, csak fél, hogy mi lesz, ha megint egyszer csak arra ébred, hogy Bé napokig otthon van, mert ha így lesz, az azt jelenti, hogy megint nincs munka, és akkor lehet, hogy megint el kell költöznie Bének a másik szobába. Egyelőre még nem történt ilyen, úgyhogy nagyon figyelek, és próbálom Hának megmagyarázni, hogy minden rendben van, és ne féljen. Másként ezt nem tudom nála elérni, minthogy mellé fekszem, és nagyon sokat dorombolok, mert ez biztos őt is megnyugtatja, hiszen engem is megnyugtat, és mi olyan egyformák vagyunk néha.

Aztán ideraktak egy kitömött macskát is, amit állandóan hozzám dugnak, és arra várnak, hogy majd én barátkozom vele, de mit kezdjek én egy kitömött játékkal? Egyébként pont úgy néz ki, mint én, szürke, és négy fehér zoknija van, olyan mintha rólam mintázták volna, de ettől engem még hidegen hagy a dolog. Aztán itt van még a kutya, aminek borzasztó hosszú a szőre, és teljességgel érthetetlen, hogy miért is van ott, mikor általában leesik és beszorul az ágy és a fal közé, és ilyenkor nagyon keresik, pedig se nem használják párnának, se nem beszélgetnek vele. Így amikor minden és mindenki ott van, akkor tele van az ágy, és már szinte nincs is helyem, pedig a fő hely mindig és mindenkor engem kell, hogy illessen.

Tegnap Bé minden takarót, meg párnát lerámolt az ágyról, és megigazított. Szerintem ezt csak azért csinálja, mert tudja, hogy imádok a lepedő alá mászni, és bújócskázni vele. Ilyenkor lelapulok, és várom, hogy megkeressen, de van, amikor egyáltalán nem keres, hanem még rám rakja a takarókat is. Tegnap nem elég, hogy nem keresett meg, de ráadásul az összes mindenfélét, ami ki van tömve az ágy kellős közepére rakta, elfoglalva az én teljes területemet, és még egy papírt is tett oda, úgy várta Hát. De nagyon várta, mert még beszélt is magában, valami olyasmit értettem, hogy ennek biztos fog örülni. Bár fogalmam sincs, hogy miért gondolta azt, hogy Há egy kupac kitömött állatnak, meg egy papírlapnak örülne.

  • Szeretném, ha bemennél a szobába, és szétnéznél – mondta komor arccal Bé.
  • De még le sem vetkőztem, legalább a cipőmet hadd vegyem le. Nem lehet olyan fontos dolog, hogy nem ér rá egy pár percet. – dünnyögte Há és besétált a szobába. Aztán csak hangos, gurgulázó nevetése hallatszott, időnként egy-egy félmondattal – Te tisztára nem vagy normális….Köszönöm!....Ennél jobbat nem is tehettél volna ma velem. - Ilyenek hallatszottak ki a szobából.

Az ágyon a kitömött állatok előtt egy kézzel írt plakát volt lefektetve, ezzel a szöveggel:

„Követelés. Jenőt vissza a jól megérdemelt helyére. Nagymedve mongggyon LEE!!! Amennyiben követelésünk nem teljesítik, úgy belázadunk, és átpártolunk a Bé világhoz, és elhagyjuk a Há világot. Mi, az Egyesült Demokratikus Plüss Koalíció (EDPK)”

 

  • Látod, ezért jó veled lenni, még ha sokszor nem is jó! Nincs rajtad kívül más, aki így tud megnevettetni. – mondta Há és belebújt Bé ölelésébe.

Szép napjaim vannak. Bé egészen biztosan megtalálta azt a helyet, amit munkának hívnak, mert minden nap van husi a tányéromban. Há pedig egészen biztosan kipucolta a hócipőt, szerintem nemhogy nincs benne már semmi, de valószínűleg ki is dobta, mert már nagyon régen nem emlegeti.

Mostanában arról beszélnek, hogy már csak nagyon kicsit kell várni, és minden megoldódik. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de egy biztos, inkább kékek, zöldek, és pirosak, mint szürkék. Ez egészen biztosan azt jelenti, hogy jó nekik.

Itt vagyok tehát a régenben, mert ez megint olyan, mint régen, csak ezt mostnak hívják. Hával sokat beszélgetünk, de ezt Bé nem tudja, csak azt látja, hogy nézzük egymást, Ő az én szemembe, én az övébe, és közben kicseréljük a gondolatainkat. Főleg azt, hogy milyen jó szeretve lenni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.