Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PÁLYÁZATOKRA KÉSZÜLT

100 SZÓBAN BUDAPEST - PÁLYÁZATI ANYAG

"...ha az ember Budapesten él, nyári hétvége van, és hatéves kisfia csavarogni vágyik, akkor egy dolgot tehet, kézen fogva keresztül-kasul végigutazza vele a délutánt. Indultunk a 47-es villamossal a Fehérvári úttól a Gellért térig, átszálltunk a BKV hajóra, azzal ellibegtünk a Margitszigetig. Járműváltás a szigeten: sétajárattal, (kisvonattal) zötykölődtünk - miközben kiokosodtunk a sziget történetéről - a Margit hídig. Ott átszállunk, egy buszra, cél a hév megálló. A zöld sárkánnyal (hév) utaztunk egy állomásnyit. A Batthyányi térről elmetrózunk a Déli-pályaudvarra. Egy Kelenföld felé menő vonattal továbbálltunk, még a sötét alagúton is átmentünk! Kelenföldről hazabuszoztunk. Kérdése hazaérvén: és repülni mikor fogunk?"

INTERNETES PÁLYÁZATRA KÉSZÜLTEK:

A mosogató székfoglalója

Az egész azzal kezdődött, hogy a mosogatószekrény préselt pozdorja lapja úgy gondolta, elég volt a szárazságból, minden folyadékot magába fog szívni, s ezzel egyúttal szétfeszítve magát, nemes egyszerűséggel megrohadt. Nem akart már többet nálam terpeszkedni. Hosszas keresgélés után sem találtam helyette másikat, már arra fanyalodtam, hogy csináltatok egyet, ámde olyan horribilis összeget mondott az asztalos, hogy lemondtam az új bútorról. Így aztán előkerült egy vájling, (fiatalabbak kedvéért ez egy fémből készült két füllel ellátott nagy tál) és úgy 30 évet visszaugorva az időben ebben mosogattam. Majd megláttam a hirdetést: régi konyhakredenc eladó. Fénykép is volt róla, és mi tagadás, azonnal beleszerettem. Az árát meglátva meg már annyira ragaszkodtam hozzá, hogy még harcba is szálltam volna bárkivel érte. Régi, gyerekkoromat idéző csiszolt üveges, kredenc, ami pont elfér az én lehetetlenül kisméretű konyhámba. Ezt többször ellenőriztem egy mérőszalaggal. Nos, innentől kezdve, már csak apróságokat kellett elintézni, hogy az enyém legyen a szépség, például, meg kellett szüntetni az amúgy asztalos által földtől a plafonig beépített konyhaszekrényt. Emlékszem, annak idején kértem is a mestert, hogy úgy rögzítse a falhoz, hogy az nekem le ne szakadjon, és nagy súlyt is bírjon el, mivel a befőtteket, lekvárokat is ott fogom tárolni. Kérésem teljesítette, s ez akkor derült ki igazán, amikor szét akartuk szedni, leszerelni a falról. Először csak csavarhúzó kellett, később, mivel a szekrény oldalfalai még ragasztóval is a falhoz voltak erősítve, egy közepes méretű kalapáccsal próbálkoztunk, s mivel ez nem segített a problémán, egy 10 kg-os kalapáccsal kezdtük szétverni. Az eljárás két napig tartott, és apró darabokban tudtuk csak megszabadítani a faltól a szekrényt. Meg is jegyeztem, hogy az asztalos kitűnő munkát végzett, lévén, ha a ház valamely oknál fogva összedőlne esetleg, akkor is a szekrény ott állna a semmi közepén, a hetedik emelet magasságában, mert ez a dolga, le ne szakadjon! Az első megpróbáltatáson túl esvén, azt gondoltuk, most már semmi sem jöhet ezek után, de akkor derült ki, hogy a kredenc csak úgy fér be, ha minden további dolgot, mint pl. gáztűzhely és hűtőszekrény, kiviszünk, ámde akkor is csak úgy fér el, hogy ha mondjuk, felülről beengedjük a helyére, ami ugye elképzelhetetlen művelet. Eddig a pontig eljutva még csak-csak türelmesen és nevetgélve éltük meg a helyzetet, de ekkor már kezdett a hangulat forrósodni, és a türelem ezzel együtt elszivárogni. Amilyen kicsi a konyha, olyan fantasztikus, hogy mégis van ablak rajta, szám szerint kettő. Egy felül, ami balról-jobbra nyílik, s egy alatta, ami bukóra van szerelve. Mivel a kredenc valahogy nem akart a neki kitalált helyre beilleszkedni, ezért a Férfi azt mondta, a legjobb megoldás, ha az ablak elé tesszük, hisz az a konyha hosszabbik oldala! Ekkor következett be az, amit magam se gondoltam volna, tátva maradt a szám, hang bennakadt, szó megszakadt, és csak az dübörgött a fejembe, hogy Jézus Máriám, ablaktalan konyha? És különben is! A Kredenc, a csoda, csakis ott lehet, ahova rendeltetett. Összeszedvén magam, hangot adtam az ablak szükségességének, és a méreteket újra skandáltam. 140 cm a kredenc, 150 cm a lyuk, be kell férni! Végül is, siker koronázta a próbálkozást, ketten valahogy betuszkoltuk Őt, a Szépségemet, akit közben már becézve Krödansziénak hívtam. Mire minden visszakerült volt és új helyére, derült ki, hogy a mosogató csapja oly közel van hozzá, hogy ha mégis sikerülne egy dobozt szerkeszteni a mosogatótálnak, akkor sem lehet odatenni, mert akkor a Krödanszié ajtaja nem nyílik ki, márpedig három ajtaja van a drágámnak alul. Igaz, még a felső ajtaja sem nyílna ki. Nos, vájling marad, Szépség a helyén, most már csak azt kell megoldani, hogy vajon szabadidőnkben elvigyük-e a közeli patakhoz mosni ruhaneműinket is, hogy ha lúd legyen kövér, tehát minden tevékenységünk ugorjon vissza úgy 50 évet, vagy megoldjuk valahogy a mosogató és a Krödanszié házasítását. Ekkor jöttek a szakemberek. Hosszú tömött sorokba, de igazán úgy hetente egy-kettő. Mindegyik bejött a konyhába, megnézte a csapot, a kredencet, a félre tett mosogatótálcát, majd távozott, bár előtte lesajnálóan nézett rám, s közölte, lehetetlen vállalkozás, ide ugyan sehogy sem lehet felszerelni a mosogatót.

Eltelt két hét, és én ültem a konyhában, a frissen szerzett hokedlin, amit kikönyörögtem a krödanszié mellé, elvégre adjunk a stílusra, és bámultam a szemben lévő falat, a csapteleppel, és a kb. hokedli nagyságú teret, ami jelenleg üresen tátongott. Majd jött az isteni szikra! Bele kell ültetni a mosogatót a székbe! Izgatott lettem, igen, ez az, ami sikerülni fog! Az étkező garnitúra egyik székéből kivettem az ülőrészt, és beletettem a mosogatót. Na! Tessék! Ezt direkte így gyártották ezt a széket! Ha azt akarja az ember, hogy ne szék legyen, akkor lehet mosogató tartó is! Majd az egész elképzelést elmondtam a Férfinak, aki közölte, hogy ennél nagyobb őrültséget nem hallott, és egyébként is, hogy fog a szék ott maradni a földtől ötven centire a falnál, tán megtanítom levitálni? Hm… ezen én is gondolkodóba estem, merthogy nincs fúrógépünk, s ugyebár a betonba csak fúrni lehet. Új nap, új megoldáskeresés, úgyhogy leültem az észt osztó hokedlira. És rájöttem! A plafon alatt maradt még két kampó, a régi konyhaszekrényből, amit nem tudtunk az istennek se kiszedni, tehát, kell két hosszú salgó elem, amire szintén két másikat kell hozzácsavarozni, majd az egészet a székhez, amiben már benne van a mosogatótálca. Tehát, úgy fog kinézni, mint egy gyerekhinta, és ha megfelelő szögben vannak a salgó elemek, úgy a falhoz fog tapadni a szék, s megtartja önmagát, nem kell fúró! Elmondtam. Nem értette. Még egyszer elmondtam, és nem értette. Magyaráztam, hogy ötödikes fizika óra! hol volt Ő, amikor ötödikben fizika óra volt, és erő és átvitel, és egyáltalán. Kikérte magának, majd közölte, értelmetlen a dolog. Meg kellett állapítanom, hogy Férfi, tehát nem ért hozzá. Tervet szőttem, titkosat. Csak a Krödansziéval osztottam meg. Itt fogsz szépen maradni, és én majd megoldom a problémát, hogy minden ajtódat nyitogatni tudjuk. Megvártam, amíg a Férfi távozik otthonról, majd elsiettem a szerelvényes áruházba, és kutakodni kezdtem az emeleten a salgó anyagok között. Szimpatikus, kedves, fiatal eladó jött oda, segíthet-e? Mondtam, salgó elemet keresek, mert a krödanszié, valamint a mosogató, valamint a szék, a két kampó a plafonról, és akkor lóg, és készpász. Nézett, hallgatott, majd rázta a fejét, valahogy nem értette, később mintha a tekintete azt sugallta volna, ez a nő megőrült, segítséget fog hívni. Nos, nem magyaráztam többet, magamban eldöntöttem, még egy Férfi, nem ért semmit. Kiválogattam az anyagot, és megkérdeztem, ugyan, hol találok hozzá csavarokat. Megkönnyebbült mosollyal mutatott a földszintre, majd a kollégája segít nekem. Látszott, milyen örömet okoztam azzal, hogy elmentem az osztályáról, így ezt fel is jegyeztem a napi jócselekedeteim közé. A földszinten megtaláltam az eladót, aki megkérdezte, segíthet-e. Ó igen, Önt keresem, biztattam széles mosollyal. Majd, biztos, ami biztos alapon, kinyilatkoztattam: Nem szól, nem röhög ki, nem beszél! Itt az elem, csavar kell, hosszú, mert meg kell tartani a székbeültetett mosogatót, ami majd lóg a plafonról. Ember nézett, és szót fogadott, nem szólt, nem röhögött, nem beszélt. Odalépett egy polcról, és a kezembe nyomott egy doboz csavart, egy másikat pedig az anyákkal. Most már csak a szifont kellett megtalálnom, és a zsákmánnyal hazasiettem. Még nem volt este 9 óra, gyerek az idő, tehát nekiálltam a szerelésnek. És tessék! Lehet bámulni, igaz, most nincs kinek, de a mosogató csücsül a székben, a széket tartja a salgó elem, a salgó lóg a plafonról, büszke vagyok magamra! Most már csak be kell kötni a vizet. Közben megmagyarázom magamnak, lám! Micsoda mester vagyok! Már éjfél van. A bekötés valamiért nem sikerül. Itt illeszkedik, ott illeszkedik, csavar becsavarva, vizet megnyitom, ettől árvíz keletkezik pillanatok alatt a mosogató alatt, mindenhol folyik, csak a csőbe nem megy. Újra tervez, újra nyit, újra áraszt, éjjel egy óra. Újra tervez, újra összerak. Lehet hogy le kéne vágni? levágom…levágnám, nincs mivel, talán a recés kés…nos, ez volt az a pillanat, amikor az ujjamat is elvágtam. Elvérzek a mosogató oltárán. Vagyok a Krödanszié halottja. Vérzést beköt, újra tervez. Két óra. Megint árasztás van. Itt, eldöntöttem, hogy nem bírom tovább, a lényeg elkészült, megyek aludni. Reggel, amikor a Férfi hazajött, ámul az építményen. Jaa, hogy így gondoltad? és akkor működik? Ne!!! ne nyisd ki a csapot, mert nem tudtam bekötni! Már késő. Újra áradat van. Aznap még felhívtam egy vízszerelőt, aki, csak zárójelben jegyzem meg a világ legjobb vízszerelője, nos, este jött, egy mozdulattal megoldotta a problémát, majd odafordult hozzám és ezt kérdezte: Megengeded, hogy lefényképezzem? Ez annyira jó megoldás, ilyet még sose láttam, szeretném megörökíteni. Mit mondjak? Aznap este valahogy szűknek bizonyultak a helyiségek nekem. Egyre nagyobbra-és nagyobbra nőttem a büszkeségtől. Azóta persze csak szerényen vagyok nagyon büszke, változatlanul működik a rendszer, és ami a lényeg, a Krödanszié is változatlanul kelleti magát – nekem.

 

A betétkönyv

 

Életem első pénzjutalma, olyan örömmel töltött el, hogy szinte repülve mentem haza, éreztem a szárnyaimat is nőni a lapockám tájékán. Egy havi teljes fizetésemnek felelt meg az összeg. Ott lapult a táskámban, éreztem a bizsergetését, cikáztak a gondolatok a fejembe, mit fogunk ezzel a rengeteg pénzzel csinálni? Mert nekem akkor ez rengeteg volt. Még hogy ócska nap a hétfő! Gyönyörű nap. Már láttam magam heverni a tengerparton, aztán ahogy ülök egy repülőn. Aztán egyszer csak, mint egy villámcsapás jött a kép, és tudtam, ez az! Takarékbetétkönyv! Soha nem volt takarékbetétkönyvem. Gyűljön csak ott! Fialjon! Majd kamatozik, majd már bele se fér a pénztárcámba!

Mire végig gondoltam, haza értem.

- Nézd! Ezt én kaptam! Jutalom!

- Mi lesz vele? - kérdezte a Párom.

- Takarékbetétkönyvbe fogom gyűjteni.

Este, a borítékot átadtam a Páromnak, megkértem, hogy másnap délelőtt, menjen át a postára, és nyisson egy betétkönyvet nekem.

Sietek haza, látni akarom milyen, mit írtak bele, hova fogom tenni? Kellene egy jól zárható fiók, vagy trezor. Itt van a szépség az asztalon. Leültem, a kezembe vettem a könyvecskét, forgattam, elől, hátul keménypapír borítás, jó sok lap van benne, sok pénzt lehet benne gyűjteni. Kinyitottam. Első oldal: A betét elhelyezője: és ott a Párom neve! Nem, nem az én nevem. Az Övé! Tovább olvastam. A pénz elhelyezése: fenntartással. Mit is jelent? Csak a betétes veheti fel, másnak nem adható ki. Hogy nem juthatok a pénzemhez? Egy délelőtt átszállt az én jutalmam Őrá? Este alig vártam, hogy hazajöjjön. Kérdőre vontam.

Az én igazolványaimat kérték, így azok az adatok kerültek a betétkönyvbe. Nem értem a felháborodásodat, mondta Ő türelmesen.

De ez az én pénzem! Az én jutalmam! Ha fenntartással, akkor nem juthatok hozzá, és mi lesz, ha meghalsz? Akkor majd megöröklöm a jutalmamat? Majd fizetek érte öröklési illetéket? Nem is én fogom megörökölni, hanem a gyerek! Nekem csak a kamatok járnak majd, mint haszonélvezőnek. Ezt én mind kitanultam, és tudom! Mi lesz, ha nem vagy itthon, és én ki akarom venni? Akkor meg kell várnom, hogy haza gyere, és kivedd a pénzemet? Azonnal csináld vissza! Ó borzasztó keddi nap!

Szerdán mindketten elmentünk a postára. Kígyózott a sor, türelmetlen voltam, sziszegtem a fogam között: persze, ha nem fenntartással rakod be, nincs ez a herce-hurca. Végre az ablakhoz értünk.

- Szeretnénk ezt a betétkönyvet megszüntetni, mert így nem tudunk mindketten a pénzhez jutni. - mondta Ő.

- De uram, ezt a könyvet tegnap nyitotta! Elég az is, ha átíratják a fenntartás részt, bemutatóra szólóra.

- Így megfelelne neked? Kérdezte tőlem Ő.

- Na, jó, legyen így. Legyen bemutatóra szóló, bár így is a Te neved bigyezkedik az első oldalon. A postás kisasszony átírta, munkája úgy 10 percig tartott, s én, a már bemutatóra szóló betétkönyvvel a kezemben léptem ki a postáról. Mégiscsak az enyém vagy, sutyorogtam neki. Itt maradsz nálam, itt fogsz felnőni, dagadni, nekem fognak kifizetni! Este sétáltunk. A közelben nyílt egy bútor üzlet,  kirakatában szebbnél szebb fotelok, ágyak kínálták magukat. Megálltunk, bámultuk a választékot, akkor épp nem volt min aludni, egy dupla gumimatrac volt a fekvőhelyünk.

Akkor megláttam Az Ágyat. A szétszedhető, összecsukható, praktikus ágyat, ami kell nekem!

- Döntöttem! holnap vegyük meg az ágyat! Mit szólsz?

- Nekem is tetszik – mondta Ő. De miből vesszük meg?

- A betétkönyvből! Megszüntetjük, és megvesszük az ágyat!

S lőn csütörtök, ismét a postán talált minket. Szép nap, szép csütörtök, szép sor, szép ágy!

- Valami probléma akadt megint a betétkönyvvel? – kérdezte a postás kisasszony

- Nem, dehogy! – mondtam széles vigyorral - megszüntetjük!

A kisasszony már nem szólt, csak kiírt, beírt, áthúzta, pecsételt, majd kifizette nekem, hisz bemutatóra szólt, s én voltam, aki bemutattam a könyvet.

Így esett meg életem első jutalmának, első betétkönyvének, és első ágyának igaz története. Talán egy ládát kéne vennem, hátha kapnék megint jutalmat, s odagyűjteném a pénzt, mert még pénzes ládám se volt sose.

 

A ZOKNI ÁZTATÓ VÖDÖR NEMESÜLÉSE

A történet, amit most elmesélek, sok-sok évtizeddel ezelőtti, az akkori NDK-ban esett meg velünk. Fiatal házasok voltunk, egy kisfiúval, s mint akkor oly sok családnak, nekünk is egy Trabantunk volt. Elhatároztuk, hogy azt a nyaralásunkat külföldön fogjuk tölteni, ami akkor számunkra nagy kihívás volt. Három hétre terveztük, egyrészt ebből Drezdában, más részét Csehszlovákiában (akkor még így hívták) s pár napot magyar honban leszünk, így állítottuk össze az útvonalat. Sátorral, kemping gázpalackkal, egy nyeles két literes lábossal, egy öt literes műanyag vödörrel, pokrócokkal felszerelkezve indultunk el a világot megnézni. Egy nemzetközi kempingben táboroztunk le Drezda külső területén, több magyar turista között találtunk helyet sátrunknak. Mögöttünk hat, még a huszadik évük előtt lévő fiú sátrazott, őket úgy engedték el a szülők, hogy volt egy pesztrájuk, egyikük 28 éves „nagybácsija”. Akár a mi felvigyázónk is lehetett volna, hisz még mi sem voltunk annyi idősek. Elég hamar összebarátkoztunk, amihez egy adag palacsinta is jócskán hozzásegített, ezt sütöttem szélirányban, hogy érezzék az illatot, majd megkínáltuk őket, ekkor már nem lehetett ellenállni a kísértésnek, elfogadták a házi lekvárral töltött csemegét, egyúttal elkezdődött az ismeretségünk is. A kemping egy tó mellett volt, amiben nem csak fürödni, de pecázni is lehetett, már akinek volt rá engedélye, s volt hozzá készsége. Szép időnk volt, hétágra sütött a nap, az idő fürdéssel, játékkal, főzéssel, pihenéssel telt. Persze egy pár nap múlva már mosni is kellett, hiszen jószerivel csak váltóruhákat pakoltunk. Legfőképp a zokni mosás volt feladat, hogy szép fehérek legyenek, mert az ember mégiscsak adjon magára. Ezért a koszos fuszeklikat akkurátusan beáztattuk az ötliteres piros műanyag vödörbe, majd innen kerültek a mosdóba, hogy át tudjuk jól sikálni őket. Egy este beszélgetés közben szóba került, hogy mit is ennénk, persze hiányoztak az otthoni ízek. Valaki felvetette, hogy halászlét kellene enni, mert az milyen finom! Na, jó, de honnan vegyünk halat? Hát itt a tó! Tele hallal, csak ki kell fogni! Na persze, kellene egy horgászbot, meg főleg az engedély, ha ezek nincsenek, csak álmodozunk. De addig-addig soroltuk a halászlé fontosságát, hiányát, míg egyszer csak felkiáltott az egyikük: Fogjuk ki vágóhoroggal, az van nálunk! Nos, és hogy gondoljátok? Hát nagyon egyszerűen, holnap reggel két felfújt gumimatraccal kimegyünk a tóra, visszük a vágóhorgot, kifogjuk vele a halat, ide visszahozzuk, hogy ne lássák meg a kemping gondnokai, nagy titokban megtisztítjuk, és van gázotok, majd Era te, mint egyetlen nő megfőzöd azon, és készpassz. Hát tulajdonképpen, kivitelezhető, olaj van, hagyma van, paprika van, gáz van, lábos van, valóban csak a hal hiányzik. Így legyen! S mivel a titkos szövetség így létrejött, a másnapi halászlé ígéretével mindenki elment aludni. Reggel borús napra ébredtünk, a felhők teljesen beborították az eget, remény se mutatkozott arra, hogy kiderülne. De a terv már megvolt, az időjárás nem lehetett akadály. A két fiú, akik vállalták a hal megszerzését, felfújta a gumimatracot, majd fürdőnadrágra vetkőzve elindultak, bár akkor már az eső is szemerkélt. Hogy meg ne ázzanak, a két matracot egymásra borították, majd a fejük felé emelték, mint győzelmi trófeát, mert igaz, hogy nagy léptekkel, széles mosollyal fürödni indultak a tóba, de azért legalább addig ne ázzanak! Kicsit sem voltak feltűnőek. Bevetették magukat a vízbe, mindketten egy-egy matracon, és eveztek, be a tó közepébe, egyre gyorsabban lapátolva kezükkel a vizet, mert nagyon hideg lett, s az eső egyre jobban, és megállíthatatlanul esett.  Úgy húsz perc múlva megjelentek a sátor előtt, a két matrac most is egymásra borítva, ledobták a földre, majd a felsőt leemelve megmutatták a szerzeményt! Két, közepes haltetem feküdt a matracon, a fiúk szemében a győzelmi mámor: Sikerült!! Gyerünk, kezdjük el tisztítani, darabolni, most már, hogy valóban megvolt a hal, a hagymát is érdemes megtisztítani. Rengeteg hagymát, mert a halászlé azt kívánja. Elő a gáz, a két literes nyeles lábas, bele az olaj, és a rengeteg hagyma, és akkor derült ki, hogy ha a lábasba beletesszük a hagymát, akkor oda bizony már semmi nem fér. Jézusom, most mi lesz? Itt vannak a halszeletek már besózva, a hagyma dinsztelésre kész, és nincs több edény….Mi, mi legyen? Hát van vödör!! Emberek, van vödör! és az öt liter! Kilencen vagyunk, van ugye öt liter, meg két liter, az hét liter, ha minden igaz, akkor mindenkinek jut legalább hat deci halászlé, de a vödröt mégsem tehetjük a gázra, lévén műanyag. És egyébként most foglalt, benne áznak a zoknik…. Nosza, zokni kikerült a vödörből, majd holnap ki lesz mosva, vödör át lett öblítve, a megdinsztelt hagyma háromfelé szedve, egyharmad maradt a lábosban, kétharmad kikerült a reggeliző bögrékbe, s elkezdődött a NAGY HALÁSZLÉFŐZÉS, két literenként. Ahogy az első adag kész lett, belekerült a vödörbe, majd jött a következő, az is belekerült a vödörbe, majd a következő, ezzel már csurig lett a vödör, az utolsó adag a lábosban maradt. Volt három tányérunk, három bögrénk, kanalat hoztak a srácok a büféből, műanyagot, kipótolván a saját három otthoni kanalunk mennyiségét, majd ki-ki a maga edényével, ami jutott neki, leült, s ette a halászlé porcióját. Négyen a vödröt ülték körbe, egy vödörből halaztak. Úgy emlékszem, hogy ilyen finom, ízletes halászlét az óta se ettem, szerintem ők sem. Reggelre maradt a vödör alján úgy fél liternyi, mert mégsem tudtuk megenni az egészet, s iszonyú büszkén mutogattuk a vödör alján megkocsonyásodott ételt, egymásnak: Ím, a tökéletes halászé, merthogy kocsonya lett.

Másnap természetesen, már nem tűrt halasztást a zokni mosás, s a vödör visszanyerte ezzel eredeti funkcióját, az áztatást.

Én azóta is tudom, hogy igenis, ha a csizma nem is kerülhet az asztalra, de a hal kerülhet bármikor a zokni áztató vödörbe.