Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020.05.30

EGYSZER VOLT EGY BLOG - PERIFÉRIA

Lehetne ennek a blognak a címe kirekesztve, kitaszítva, elsüllyedve, távolodva, és hasonló negatív név is, de talán a sok negatív között ez egy kis pozitív irányt is sugall, mert bár kinn van az ember a sokaságból, viszont jól tudom, hogy ez a kinti világ is sokaságot fog össze, sajnos egyre többet, s talán még vissza lehet szivárogni.

Hogy ki és miért került ki a társadalom szélére, az igen változó, s azt gondolom, hogy összetett problémák állnak az ok mögött. Tény, hogy aki kikerül, egy idő után azt tapasztalja, hogy egyirányú utcára terelték, s amíg el nem ér egy körforgalomba, addig nem tud visszamenni - hogy a közlekedési hasonlatnál maradjak.

Nehéz fennmaradni, s ezt nap, mint nap tapasztalom. Legalább a látszatot szeretné az ember megőrizni, ami egy idő után már csak a „kintieknek” való megfelelést jelenti. Bár összeszorított szájjal, de mégis odajut az ember, hogy a saját négy fala között – ha még megmaradt a négy fal – már nem tartja magát kőkeményen. Kikerülni a perifériára nagyon könnyű, legfőképpen anyagi okok miatt. Azt persze egyszerű „kintről”  papolni, hogy oszd be a pénzedet, keress magadnak jobban fizető munkát, vagy esetleg másodállást, mellékfoglalkozást, ha magad tudod, hogy nem a változtatás készségének hiánya van benned, hanem a körülményeid akadályoznak, akkor egy idő után már dühít a „jótanács”.  Jómagam elmúltam 50 éves, már 10 évvel ezelőtt sem tudtam más munkahelyen elhelyezkedni sőt, örülni kellett akkor, hogy négy hónapos munkanélküliség után egy barátom révén álláshoz jutottam. Az utóbbi években szintén főleg a korom volt az, amiért még mellékkeresetet sem tudtam magamnak szerezni. Később az OKJ-s tanfolyamok „elvették” a korábban szinte legalacsonyabb munkának számító takarítói álláslehetőségeket is. Megdöbbentem, amikor az álláshirdetésre jelentkezve, az első kérdésük az volt, rendelkezem-e OKJ vizsgával. Aztán kaptam olyan ajánlatot is, ha elviszek 3 ezer forintot a megadott címre, kapok érte egy OKJ-s bizonyítványt, s akkor fel tudnak venni. Nos, a válaszom igen egyszerű volt, ha lenne háromezer forintom, akkor nem keresnék munkát, de bizonnyal nem vásárolnék bizonyítványt rajta semmiképp. Az ember legalább a becsületét ne váltsa pénzre. Nem is vettek fel. Otthon legalább elmondhatom, hogy nekem van munkahelyem.

Most a jelszó, az élethosszig tartó tanulás. Jó ez, tetszik is, és amíg nem találták ki, addig is ezt művelte mindenki. Ahogy idősödik, egyre-másra más érdekli az embert, annak utána néz, olvas róla, alkalmazza, tehát élethosszig tanult, eddig is. Igaz, ezt általában jókedvéből tette az ember, nem belekényszerített, hozzá nem illő sokszor méltatlan helyzetekbe, s az is igaz, hogy erről az ismeretről nem adtak bizonyítványt. De nyilván ezt is, mint nóvumot ki kellett valakinek találni, le kellett írni, urambocsá, kikutatni, majd a nyilvánosság elé tárni, s ebből aztán jól megélni egy pár embernek. Ugyanakkor, a tapasztalatom az, hogy van az a másik oldal, ahol értéktelen a tudás, amivel akár dicsekedhetnénk is, de aki Perifériában lakik, az nem dicsekszik.

Ha ez egy önálló ország lenne, akkor elmondhatnánk, hogy jellemzően a lakosai inkább szerény, szófukar emberek, semmint nagyhangú önimádók.

Játszunk el a gondolattal: íme, itt van Periféria. Lakossága egyben az anyaország lélekszámában is szerepel, amely 2012-ben 9 937 000 fő volt, Perifériában, ebbe a szétszórtan lakott részben e lakosságból 1.233.000 fő él, velem együtt. Ez, akárhogy is nézzük, 12 %. Elmondhatjuk, szemben az anyaországi népesedés növekedéssel Perifériában nő a lélekszám. Míg pl. az anyaországban 1987-ben a lakosság lélekszáma 10.509.000 fő volt, addig Perifériában ugyanebben az időben csak 410.000 fő élt – akkor még én sem költöztem át. Az eltelt 25 év alatt, míg magam is felnőtté váltam, megváltozott, többen, háromszor annyian lettek Periféria lakosai, míg az anyaország népessége 9,4 %-kal csökkent.  Persze nem lennék ilyen jól tájékozott, ha az anyaország kutatói nem foglalkoztak volna 2012-ben például ezzel, csakhogy valahogy a nagy híradásokból ezek a mutatók kimaradtak. Igaz, ez az adat főleg minket érint, akik Periféria lakosai. Akik a bázis-anyaországban éltek akkor, s élnek most is jólétben, szintén növekedtek,  0,79 %-kal. Játék a számokkal…dejó!!! Mindenhol növekedés van. Ámbátor magam úgy gondolom, hogy Perifária lakosainak számát a nullára kéne csökkenteni olyannyira, hogy megszűnjön a sokaság ebben a formában.

Vizsgáljuk meg a határokat. Periféria nem egy konkrét vonallal meghatározott határterület mentén fekszik. Ugyanakkor látható az, hogy épp az anyaországban vagyunk, vagy már átléptük a vonalat. Városaira jellemző a 30 évvel ezelőtt lakótelepi építkezés, szürke betonfalak, megkopott járdák, bezárt üzemi, és gyárterületek, ahol már csak a gaz és a szeméthegyek virulnak, s mint a csipkerózsika mesében, egyszer csak már a kapuk sem látszanak a benőtt növényektől.  Vidéki viszonylatban, ha kihaló félben lévő falvakat, poros utcákat, műveletlen földeket látsz, biztos lehetsz benne, hogy Perifáriába érkeztél.  Ezeken a helyeken teljesen felesleges kirakni az újrahasznosításra szánt hulladékgyűjtő konténereket, lévén nincs olyan szemét, amit újra lehetne hasznosítani, vagy alig. Ahhoz hogy szemét legyen, annak valamiből keletkeznie kell.

Nézzük meg egy bázis országban lakó ember általános háztartási szemetes edényét, magyarán kukkoljunk. Reggel: narancslé – dobozból, müzli – dobozból, kávé. Három főre vetítve, egy darab narancslés doboz landol a kukába, hetente egy müzlis doboz, egyéb hulladékként a zacc. Aztán egész nap üres a szemetes. Este, vagy a házhoz rendelt pizza, vagy egyéb készétel doboza, szelektíven a műanyag gyűjtőbe távozik. Esetleg napközben házvezetőnő, aki vacsorát készít, így háztartási hulladék keletkezik. Tehát, minimálisan szükséges egy papírhulladék, egy műanyaghulladék, és egy háztartási hulladékgyűjtő.  

Ugyanezt vizsgáljuk meg Perifériában: reggel tea, esetleg vajas, vagy zsíros kenyér, jobb napokon felvágottal. Hulladék: tea levél, esetleg filter. Délben leves, esetleg tészta, vagy főzelék. Hulladék: a felhasznált zöldségek háztartási hulladéka. Este: jó esetben a déli maradék. Szükséges kuka: háztartási hulladék.

De hát ugye, hasznosítsunk! De mit is?

Hasznosíthatnánk, mondjuk a gazzal benőtt gyártelepeket – szelektíven, vagy a bezárt iskolákat, óvodákat üresen tátongó építményeket. Mire is?

El fogom mesélni, mert itt, Perifériában, valahogy jobban álmodozik az agy, azt nem merem kimondani, hogy kreatívabb, mert még megsértődnek amott, a bázisosok.

 

Relatív szegénység: Akinek a keresete nem elég arra, hogy tovább fejlessze magát. Társadalmi és kulturális szegénységet jelent.

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

következő - volt - bejegyzés

Egy napom Perifériában – a Párizs(i) mennybemenetel

 

Reggel, mint minden hétköznap óracsörgés nélkül felébredek, bár este beállítom a vekkert, de előbb nyílik a szemem, minthogy felverne.  Mindennapi tevékenységemmel indul a nap, már becsukott szemmel is meg tudnám tenni. Kávézom kettőt, mert annyitól biztos felébred mindenem, ehhez két szál általunk töltött cigarettát szívok. Igen, én még most is dohányzom. A második kávéhoz beveszem a gyógyszerem, valamint a vitamin adagomat, s elkészítem Bének a reggeli-uzsonnáját, magyarán két szelet kenyér között a valamit. Ma párizsit, kilója 400 forint volt, úgyhogy vettem egy kilót, ez egy hétig tartott ki. Aztán elindulok dolgozni, elvégzem a kiszabott penzumot. (A tegnapi párizsis kenyerem itt van a hűtőben, mert kettőt nem tudtam tegnap megenni, tehát irtózatos spórolás keletkezett.) Este az utolsó pénzünkön veszek tejet és kenyeret, bár Bé szokott sütni, de most tanul.  Hazamegyek és befejezem a költségvetést, amit a jövő hónapra állítottam össze magunknak, majd vacsora, ami ma pizza lesz. Nem én csinálom, hanem Ő. Liszt még van, élesztő is, valamint párizsi, és még egy pár üveg tavaly eltett lecsó, és kb. öt deka sajt, ez elég is lesz a vacsorához. Aztán nemes egyszerűséggel bámuljuk a tv-t, és alszunk. Közben kínosan ügyelünk, hogy benne maradjunk a mókus kerékbe, mert itt még azért vannak pozitívumok. Lásd: van még kávé, van még dohány, és van még maradék párizsi a vacsorához.

Nagy baj van, ha kibillenünk még innen is, mert akkor első körben nincs párizsi, másodikban nincs kávé, és aztán nincs dohány…

 

Vizsgáljuk meg a nincsek hatásait:

HA -  nincs párizsi, az azt jelenti, hogy már gyakorlatilag nincs mit enni, mert a párizsi, mindenre jó, és nagyon olcsó, és sokszor teljesen ehetetlen, mert én nem arról a luxus borjúról beszélek, hanem a Perifériás baromfinak csúfolt ezazról, ami négyszáz forintnál nem lehet több, mert azt már nem tudjuk megvenni, mi az itteni lakosok. Ha már teljességgel ehetetlen nyers formájában, akkor viszont átalakítható, meg lehet sütni, ha tojás is akad, ki lehet rántani,  sőt, le lehet reszelni, vagy akár villával szétnyomkodni, mert ezeket így is lehet, és aztán fasírtot gyártani belőle, ami már az élvezet csúcsa. De lehet belőle melegszendvicset gyártani, valamint belefőzni levesbe, főzelékbe, azért bele, mert így kevesebb kell, és nem tűnik fel, hogy mennyire kevés ha benne van, mintha a tetején. Tehát, bárhonnan is nézzük a dolgot, a párizsi szent, és mint ilyen, a mennybe száll…s ha nincs, akkor már nagy baj van.

HA  - nincs kávé, az azt jelenti, hogy már annyi pénz sincs a kasszába, hogy a reggeli mókuskerékben bennmaradjunk, ne kezdjük morogva a napot, és ne áhítozzunk a feketeleves után, mert az legalább az étvágyat is elveszi, s két kávé után néha már az se számít, hogy nincs párizsi.  Így aztán kínosan ügyelni kell arra otthon, hogy kávé legyen!  Melyik? hát az, ami barna, darált, és a legolcsóbb, és még nincs összekeverve a póttal, mert az már szinte ihatatlan. Ha egy mód van rá, akkor kilója ne legyen ezer forint, vagy csak kicsit lépje túl, mert abból nekünk egy hónapban majdnem kettő kell, így nem választhatunk másmilyent, mert akkor tényleg csak kávé van, és azon azért mégsem lehet élve maradni még itt Perifériában sem.

HA - nincs dohány… ilyen nem lehet.  Ezt az egyetlen egészségtelen luxust nem adjuk fel, miért is? Több okból, de ha jól belegondolok, talán azért az örömért, amit érez az ember akkor, ha már semmi sincs, ül a konyhában, és elszívja azt az egy szálat, ami még van, s arra gondol, legalább ez van, és örül neki.

És az is igaz, hogy ha nincs párizsi, és nincs kávé, akkor ennek hiányát is elnyomja az az egy szál, mintha jól lakna az ember a füsttel. Többet nem akarok erről írni, de még eszembe jut Kertész Imre Sorstalanságából az a fiú, aki folyamatosan szívta a cigarettákat, amit valahonnan mindig szerzett, és mikor megkérdezték tőle ott a táborban, miért dohányzik, azt mondta, mert így nem vagyok éhes. Pont.

 

Nézegetem a mindenféle statisztikai jelentéseket, azt találtam, hogy Magyarországon a háztartási kiadások egy főre jutó havi összege 2013 első félévében 64.300 Ft volt, ami meghaladja fél százalékponttal a 2002-est, de változatlan áron, és nem folyóáron számolva 1,8 % csökkenést mutat. 

 

Ha viszont megvizsgálom itt, Perifériában hogyan alakult a helyzet, akkor kijelenthetem, hogy a háztartásom egy főre jutó jövedelme az utóbbi egy évben 60.000.-Ft volt, a kiadás viszont egy főre vetítve – élelmiszer, ruházat, és közlekedés nélkül 62.000.-Ft.  

 

És akkor jön a DILEMMA:  együnk, vagy fizessünk?

általában, úgy döntünk, lesz ami lesz, ESZÜNK!

 

S akkor, bármily furcsa, elmaradásunk keletkezik, ide-oda, víz, fűtés, tv, internet, gyakorlatilag ami fellelhető egy háztartásban, s ez gyűrűzik addig, amíg a szolgáltató felszólít, letilt, elvon, kikapcsol, megszüntet, majd valahonnan sürgősen pénzt kell keríteni, hogy legyen ahol az ember eszik,  s legalább a tető ott maradjon a fej felett – na és akkor ezt hívják szépen adóság-spirálnak…az ember nemes egyszerűséggel megeszi a jövőjét. 

 

Vajon inkább úgy kellett volna dönteni, hogy fizetünk és nem eszünk?

A háztartások fogyasztásában a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti különbségek erősödtek: a legfelső jövedelmi ötödbe tartozó háztartások fogyasztása (egy főre havi 120,6 ezer forint) mintegy 3,6-szerese a legalsó ötödbe tartozó háztartásokénak (33,9 ezer forint). Egyedül a leggazdagabb ötödben élő háztartások összfogyasztásának volumene nőtt 2012-hez képest (1,4 százalék), míg a többié csökkent, leginkább a legszegényebbeké (-3,4 százalék). Az élelmiszerre, valamint szeszes italra és dohányárura fordított kiadás volumene mindegyik ötödben visszaesett. A közlekedés volt az egyetlen fogyasztási főcsoport, amelynél mindenhol bővülés volt. A legjobb jövedelmi helyzetben levők fogyasztása a többi kvintilishez képest három főcsoportban is lényegesen jobban nőtt: ruházatra és lábbelire fordított kiadásaik (+18 százalék), egészségügyi kiadások (+17,0 százalék), a vendéglátás és szálláshely-szolgáltatás (+16,8 százalék). /2013. évi adatok, KSH/

 

Egy háztartást akkor nevezünk depriváltnak – szükséget szenvedőnek –, ha a lenti felsorolásból három feltételnek, súlyosan depriváltnak, ha négy feltételnek nem tudnak megfelelni:

(1) képtelen a nem várt kiadásokat fedezni;
(2) nem engedhet meg magának évi egy hét nyaralást az otthonán kívül;
(3) nem képes a különféle tartozások törlesztésére;
(4) nem engedheti meg magának legalább kétnaponta hús-, csirke- vagy halétel fogyasztását;
(5) nem képes az otthonát megfelelően fűteni.

A háztartás kénytelen lemondani:

(6) a mosógépről,
(7) a színes tévéről,
(8) a telefonról vagy
(9) a személyes használatú autóról.
 
Mi a létminimum? Az az összeg, amely a szerény, a társadalom adott fejlettségi szintjén alapvetőnek minősülő szükségletek kielégítéséhez kell – írja a KSH.

A minimálbér 2013-ban 98 ezer Ft, aminek a nettója ugyanakkor nem több mint 64.190 Ft. Máris láthatóvá válik a különbség nagysága a 93 ezer Ft-os létminimum és az alig több mint 64 ezer Ft-os minimálbér között. A tapasztalat az, hogy a minimálbér alapvetően kevés egy család eltartásához, és szükségszerű, hogy annak nettó összege a lehető leggyorsabban elérje a létminimum összegét

következő - volt - bejegyzés

Itt Perifériában nem sok állatfajjal találkozik az ember, de azért akad egy-kettő, amiről érdemes szót ejteni.

 

Négy lábú emlőst tekintve, itt van pl. az IGÁSLÓ.

Fő jellemzője, hogy már korosodó jószág, fejét lehajtva tapossa az utat, s legyen az bár száraz, vagy latyakos, egyforma lépésekkel megy előre. Soha nem rohan, mert már nincs rá ereje, már nem rúgkapál, és beéri a törekkel is, gyakorlatilag heti egy adag zabbal hozza a tőle elvárt teljesítményt. Még ennél is főbb ismérve, hogy bár úgy tűnik, egy tapodtat se tud már tovább menni, sőt, egy grammot se cipelni a már meglévőnél, mégis terhelhető tovább is, mert bírja.

Ritkán találkozik istálló társaival, mivel kora hajnalban már kezdi a napot, és késő éjjel jut csak vissza a helyére. Gyakorlatilag pihenés nélkül hétről hétre húzza, vonszolja magát, az elvárt teljesítményt produkálva.

 

kisebb négylábú a BAMBA BIRKA.

Legfőképp tömegben érzi jól magát, s mivel gyakorta születésétől fogva a nyáj közössége neveli, így a lehető legkisebb inger éri. Környezetére jellemző a kihalt puszta, ahol le- s fel járkál, beéri a legminimálisabb élelemmel, valószínűleg azért, mert jót még nem látott, s jól nem lakott sosem. Elhiszi az idősebb juhok történeteit szó szerint, beáll a kijelölt sorba, és vár. Hogy miért vár? Nem tudja, és nem is kérdezi, mert ahhoz bamba, hogy kérdéseket tegyen fel, de azt tudja, hogy ott a helye, mert oda irányították. Ha kiemeljük a környezetéből, külön akolba helyezzük, simogatjuk, valamint beszélgetünk vele, akkor olyan juh is válhat még belőle, amely környezetünk dísze, értéke lehet.

 

a házi szárnyasok közül kiemelkedik A BUTA LIBA.

Állandó gágogásával idegesíti a baromfi udvart, folyamatosan szaladgál le, s fel, s mintha azt bizonygatná, hogy minden tyúknál és kacsánál okosabb. Egy biztos, ha mást nem, de méreteivel kiemelkedik a többi közül, nagyobb a melle, és hosszabbak a szárnyai. Ha valami nem tetszik neki, úgy csípésekkel bünteti a másikat, bele-belekap ahol éri. Nem érdemes azzal foglalkozni, hogy megmagyarázzuk neki, ő csak egy baromfi, s igen nagy változáson kellene keresztül mennie – nem elég a kerítés -, hogy megváltozzon, mert mint ahogy kutyából nem lesz szalonna, a libából se lesz soha hattyú, még a mesében sem.

 

A rovarok közül ki kell emelni az IMÁDKOZÓ SÁSKÁT.

Megtalálhatóak aluljárókban, akár lenn, akár fenn, a lépcsők tetején. Templomok és közösségi házak előtt, pályaudvarok környékén. Tehát minden olyan forgalmas helyen, ahol a bázislakók sokasága megfordul. Jellemzően, fedetlen fővel egy arra alkalmas készséggel előttük ülnek, imádkozó pózban, és várják, hogy a készségbe forintok potyogjanak. Néha, kis táblát is tesznek maguk elé, közölve a tényt, éheznek. Van, amelyikük már eleve az egész családját belevonja e tevékenységbe, mert kirakja pereputtya fényképét, s így várja az adományokat. Bár nekem sincs sokam, sőt, de azért nagy ritkán adok én is nekik. Ha mégsem, utánam kiabál, szidja a kabátomat, a táskámat, s mindenemet, ami még nem tükrözi, hogy ugyanannak az országnak vagyunk a lakosai, csak rajtam még nem látszik. Amelyik valóban éhes, szívesen elfogad mindent, amit táplálékként hasznosíthat. Van azonban egy olyan csoportjuk is, akik mindezt bérmunkában végzik, róluk most nem beszélnék. Nemüket tekintve úgy fele-fele számban vannak hím és nőneműek, az utóbbiakkal főleg nyáron találkozhatunk a gépkocsik között.

 

Négy lábúak közül még meg kell említeni A RÉSZEG DISZNÓT, amely két igen nagy csoportra osztható, a ridegtartással csoportban élők, mindennapos találkozásaink lehetnek velük, vagy csak a havi egyszeriek, amelyek általában a hó első napjaiban járkálnak Perifériában. Előzőek főként a több célra hasznosítható un. kilincsmosóval élnek, ami igen rövid idő alatt, szemben a jelentésével nem fényesíti, hanem homályosítja, igaz nem a kilincset, hanem az agyat. Összetételénél fogva viszont lehetne használni akár permetező szernek is, mert nem csak a fogyasztóit teszi el láb alól elég rövid idő alatt, hanem mindent, amihez ér.

 

Vannak persze halfélék is, hisz elég nagy a terület ahhoz, hogy ezek is fellelhetőek legyenek. A RÁJÁK csoportjába tartozókról beszélek, mint pl. Méltatlan-rája, jogosulatlan-rája, és hasonlóak.

 

És vannak SZÜRKE SÜGÉREK, akikről, mint rólam, kiderül, hogy kvázi aranyhalak. Nos, ennek az a története,hogy mivel a százezres nagyságrendet is meghaladja a tartozásom az egyik szolgáltató felé, és személyesen elmentem, tanácsot kérni, én mint sügér, hogy mit lehetne csinálni, akkor javasolták, menjek a családsegítő szolgálathoz, és kérjek támogatást. Megfogadtam a tanácsot, s bár igen nehezen vettem rá magam, de mégiscsak elmentem, s előadtam a problémámat. S akkor kiderült, hogy kőgazdag vagyok, azonnal átváltoztam sügérből aranyhallá…csak támogatást nem kaptam, mert, mint mondtam, kőgazdag vagyok. Meghaladta az egy főre eső jövedelmem az akkori öregségi nyugdíj minimális összegét, ami nem volt nehéz, mert az nem érte el a harmincezer forintot. Igaz, hogy a kiadásaim másfélszerese volt a bevételemnek, ami viszont nem érte el a kilencvenezer forintot, de ezzel a fizetéssel viszont azonnal az aranyhalak medencéjébe kerültem.

Tanácsként kaptam: költözzem össze anyámmal, vagy költözzem össze fiammal. Mert akkor ugye összeadódnak a jövedelmek. Nem költöztem össze. Viszont, azóta kérhet mindenki tőlem hármat, s mint ilyen, igyekszem is teljesíteni, hacsak nem haladja meg a kívánsága a mindenkor minimál nyugdíj öt százalékát.

 

Természetesen megtalálhatóak azért itt szép számmal a szorgos hangyák, hűséges kutyák, szürke egerek, házi nyulak, elvétve a kaméleonok. Utóbbiak nagy számban élnek a bázis országban.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.